A szivárványliget sűrűjében, ahol a fák lombjai olyan színpompásak, mintha maguk a szivárványok költöztek volna be közéjük, egy különleges napon csoda történt. Egy tündöklő hajnali eső után a harmatcseppek színes fényben ragyogtak, s a legnagyobb tölgyfa alatt, egy puha, mohaágyban aprócska kislány született. Ő volt a szivárványliget hercegnője. Sosem tudták meg pontosan, honnan érkezett, de mindenki érezte, hogy ő maga a szivárvány ajándéka, a szeretet és jóság gyermeke.
A liget nem volt akármilyen hely. Ott élt Borz úr, aki mindig gondosan fésülte a bajszát, Nyuszi kisasszony, aki a legfinomabb répatortát sütötte, és Vili, a vidám mókus, aki a fák koronájában ugrándozott egész nap. A patakparton apró tündérek táncoltak, s a rigók reggelenként különleges dallal ébresztették a lakókat. A liget lakói összetartottak, és mindegyikük szerette a kis hercegnőt, akit Szivárványkának neveztek el.
Szivárványka nem volt hétköznapi hercegnő. A szemeiben hétféle szín csillogott, s ahol megérintett egy levelet, ott különleges, színjátszó virágok nőttek. Amikor nevetett, a madarak még szebben énekeltek, s ha valaki szomorú volt, Szivárványka egy öleléssel visszacsempészte a boldogságot a szívébe. Egy nap Borz úr így szólt hozzá: „Kicsi hercegnő, mondd csak, hogyan tudsz ilyen sok örömet adni mindenkinek?” Szivárványka mosolygott, és így felelt: „A szeretet olyan, mint a napfény. Ha továbbadod, mindenhol szebbé válik a világ.”
A liget békéje és boldogsága nem volt véletlen. Szivárványka figyelt minden lakóra, segített, ha valakinek baja volt, és mindenkinek megtanította, hogy a kedves szavak és a segítség mennyire fontos. Ő volt a liget szíve, aki összekötötte a lakókat, és harmóniát teremtett köztük.
Egy napon azonban sötét felhők gyülekeztek a liget fölé. A szél hirtelen fújni kezdett, a fák aggódva susogtak. Egy rémisztő árny jelent meg a liget szélén, egy régi, mogorva varjú, akit régen kiutáltak a ligetből, mert mindig csak panaszkodott és csúfolódott. Most visszatért, és magával hozta a szomorúság szelét, melytől a virágok lehajtották fejüket, s a madarak is elhallgattak.
Nyuszi kisasszony rémülten szaladt Szivárványkához. „Hercegnőm, valami baj van! A liget színei fakulni kezdenek!” Vili, a mókus, a legmagasabb ágról is látta, hogy a szomorúság beborítja a tájat. „Mit tegyünk most, Szivárványka?” – kérdezték.
Szivárványka elszántan nézett a barátaira. „El kell mennem a varjúhoz. Meg kell tudnom, miért hozott bánatot a ligetbe.” Óvatosan odaosont az árnyhoz, s halkan szólt: „Miért vagy ilyen szomorú, varjú bácsi?”
A varjú először csak károgott, de a hercegnő kedves szavai felolvasztották a szívét. „Senki sem szeretett engem, mindig csak egyedül voltam. Ezért lettem ilyen mogorva.” Szivárványka megsimogatta a varjú szárnyát. „Mindenki megérdemli a szeretetet. Gyere, mutasd meg, hogy tudsz kedves is lenni. Mi barátok lehetünk.”
A varjú döbbenten nézett rá, majd óvatosan bólintott. Amint a barátok meglátták Szivárványkát és a varjút együtt nevetni, a liget újra színes lett, a szomorúság szertefoszlott. Mindenki rájött, hogy a szeretet és a jóság még a legszomorúbb szíveket is meggyógyítja.
Attól a naptól kezdve a varjú is a liget lakója lett, s mindenki új barátjára talált benne. Szivárványka pedig továbbra is vigyázott a ligetre, gondoskodott arról, hogy a szeretet soha ne fogyjon el, s hogy mindenki érezze, mennyire fontos és szerethető.
Így volt, igaz volt, mese volt! Mert a szeretet és a jóság mindig megtalálja a helyét, s még a legkisebbek is megtanulhatják, hogy egy kedves szó vagy egy ölelés csodákra képes.
