A Napfény Hegy tetején, ahol a felhők is mosolyognak, élt egy csodaszép hercegnő, Liliána. Ő volt a hegyek kis szíve-lelke, mindenki szerette, hiszen sosem fukarkodott a mosollyal. Azt mondták, amikor Liliána nevet, a hegy oldalában még a legapróbb pitypang is fényesebben virít. Nem csoda hát, hogy a birodalom minden lakója boldog volt, amíg ő ott élt köztük.
A Napfény Hegynek réges-régen különös eredete volt. Egykoron egy kis falu állt a helyén, ahol az emberek szorgalmasan dolgoztak, de gyakran voltak szomorúak, mert a napfény ritkán látogatta őket. Egyszer, amikor a falusiak már-már feladták a reményt, egy különös fény ragyogott fel a völgyben. A fényből egy kislány lépett elő, akit mindjárt a szívükbe zártak. Ő lett aztán a hegy és a falu védelmezője, s azóta hívták a helyet Napfény Hegynek.
Liliána gyermekkora boldogan telt a hegyek között. Barátaival, a kis manókkal és tündérekkel minden nap új kalandokat éltek át. Szeretett hintázni a vadvirágok között, vagy a hegy patakjában kavicsokat keresgélni. Egyszer egy nyári napon, amikor az ég is kacagott, Liliána meglátott egy síró mókust. Odament hozzá, és így szólt:
– Mi bánt téged, kis barátom?
A mókus szipogva felelt:
– Elvesztettem a kedvenc mogyorómat, és nem találom sehol.
Liliána megsimogatta a fejecskéjét, és segített neki megkeresni a mogyorót. Amikor végül megtalálták, a mókus boldogan ugrándozott, és azt mondta:
– Köszönöm, hercegnő! Te vagy a legjobb barátom!
Így tanulta meg Liliána, hogy a jóság és a segítőkészség mindig örömet okoz – nemcsak annak, akinek segítünk, de nekünk is.
Egy ködös hajnalon Liliána a hegy szélén egy idegent pillantott meg. Az idegen hosszú, fekete köpenyt viselt, és arca félig árnyékba borult. Liliána bátran odalépett hozzá.
– Jó napot, idegen! Ki vagy te, s mit keresel itt?
Az idegen csendben nézett rá, majd így felelt:
– Én vagyok Árny úr. Azt keresem, hol rejtőzik a Napfény Hegy igazi ereje.
Liliána elmosolyodott, mert tudta, hogy a hegy igazi ereje a szeretetben rejlik. De Árny úr nem hitt neki, és e szavakkal távozott:
– Majd bebizonyítom, hogy az árnyék úgyis elnyeli a napfényt!
Attól a naptól kezdve sötétség ereszkedett a hegyre. A virágok szirmai összecsukódtak, a madarak elhallgattak. Liliána nagyon szomorú lett, de nem adta fel a reményt. Barátaihoz fordult, és megkérdezte:
– Mit tegyünk, hogy visszahozzuk a fényt?
A kis manók összedugták a fejüket, és azt javasolták:
– Mutassuk meg Árny úrnak, mennyi szeretet él a hegyen!
Így Liliána minden nap segített valakinek: megvigasztalta a síró kismadarat, megetette a fáradt őzikét, és együtt játszott a magányos tündérrel. Minden kedvesség után egy-egy kis fénysugár jelent meg a hegyen, s ahogy telt az idő, a sötétség egyre halványabb lett.
Egy napon Árny úr visszatért, és csodálkozva látta, hogy a sötétség már alig maradt.
– Hogy csináltad ezt, hercegnő? – kérdezte.
Liliána mosolyogva felelt:
– A szeretet és jóság mindig legyőzi az árnyékot. Minden jócselekedet egy újabb fénysugár.
Árny úr először szomorú lett, de végül rájött, hogy talán jobb világosságban élni, mint örök sötétségben. Így hát megígérte, hogy többé nem bántja a hegyet, inkább segít abban, hogy még szebb legyen.
Innen kezdve ismét ragyogott a Napfény Hegy. Az emberek megtanulták, hogy a szeretet, a segítőkészség és a jóság mindent jobbá tesz. Liliána pedig boldogan élte mindennapjait, és soha nem felejtette el a kis mókusnak adott ígéretét: mindig segíteni fog, ahol csak tud.
Így volt, úgy volt, igaz mese volt! Talán nem is volt, talán mégis – de egy biztos: jónak lenni mindig érdemes!