A mókus és a sárkány
A mókus és a sárkány
Az erdő szélén állt egy hegy, a hegy tetejére épült a sárkány vára. A rettentő lénytől minden erdőlakó félt, mert folyton tüzet okádott, ha kellett, ha nem. Leégette az erdő fáit, a fákról a madárfészkeket, ilyenkor az odúkból menekült, ki merre látott. Az erdő tündére megelégelte ezt, és egy szép napon varázslatot szórt a sárkányra, aki többé nem tudott tüzet okádni.
A sárkány innentől fogva a várában fagyoskodott, mert tűz híján be sem tudott gyújtani. Az erdő népe azonban továbbra sem merészkedett a közelébe. Az okos és kíváncsi kismókus azonban egyszer a vára közelébe lopódzott és benézett egy faágról az egyik ablakon. És akkor meglátta a szomorú sárkányt egy szoba közepén, sok takaróba bugyolálva, szeme sarkában könnycseppek csillogtak.
Összeszedte minden bátorságát és bekopogott. A sárkány beengedte. A mókus remegett, mint a nyárfalevél, de legnagyobb meglepetésére a sárkány nem égette meg elevenen. Ellenben elmondta neki a történetét az erdő tündérével.
– Nem tudok többé tüzet okádni. – panaszolta.
– Ha nem bántanád az erdőt, erre nem került volna sor – válaszolta az okos mókus. – De látom, hogy dideregsz, meglátom, mit tehetek.
A mókusnak több sem kellett: nyomban elment a tündérhez. Megkérte, hogy vegye le a varázslatot a sárkányról, és kezeskedett érte, hogy a rettegett fenevad többé nem borítja lángba az erdőt. És úgy is lett. Másnapra a sárkány parazsat kezdett köhögni, és hamarosan be tudott gyújtani a kályhájába, így nem fagyott meg. És okult a tapasztalatból: megtartotta a kíváncsi mókusnak tett ígéretét.
Az erdőben hamar híre ment, hogy a mókus megmentette a sárkányt, egyben elérte azt is, hogy a szörnyű lény ne bántsa az erdőt. Nagy becsben tartották ezután a kis mókust. Az is megtanulta a nevét, aki eddig még csak nem is hallott róla. Nemvalócska volt a neve.
A mókus és a sárkány
A mókus és a sárkány