A manóerdő titkai: hogyan került oda a kiscica?
Messze, a hegyek között, ahol a reggeli köd puha takaróként borul a fára, egy különös erdő rejtőzik. Ezt az erdőt Manóerdőnek hívják. Itt picike manók élnek, akik szeretik a virágokat locsolni, a madarakkal énekelni, sőt, néha még a méhekkel is táncolnak. Egyik reggel azonban valami szokatlan történt. A harmatcseppekkel játszó manógyerekek furcsa hangot hallottak a bokrok mögül. Egy apró, nyávogó kiscica rejtőzött ott, elázva és rémülten.
Az első találkozás: barátság egy kiscicával
A legbátrabb manó, Tücsök, lassan közelebb ment a kiscicához. Nagy levegőt vett, és így szólt: „Ne félj, kis barát, mi nem bántunk!” A kiscica csak nézett nagy, borostyánszín szemével, és halkan csendült a válasz: „Eltévedtem, és fázom.” A manók gyorsan összebújtak, és takarót szőttek a harmatcseppekből meg mohából. Együtt vitték be a kiscicát az erdei házikóba, ahol finom meleg tejjel, meg puha szalmával várták.
Ettől a naptól kezdve a kiscica a manóerdő lakója lett. Mindenki szeretettel fogadta, még a morgolódós, öreg Bagolymanó is, aki addig nem szerette, ha valaki zajong a reggeli alvásánál. „Ő most már hozzánk tartozik – mondta Tücsök –, hiszen a szívünkbe költözött.”
A manóerdő lakói és a kiscica közös kalandjai
A kiscica neve végül Cirmos lett. Minden nap új kalandot hozott. Egyik reggel Cirmos a patak partján sétált a kis manókkal, amikor észrevette, hogy egy kismadár megsérült. Azonnal odaugrott, és óvatosan, puha mancsaival segített a madárnak visszakerülni a fészkébe. „Milyen bátor vagy!” – mondta elismerően Lili manó.
Egy másik napon, amikor nagy vihar közeledett, a kiscica segített összehívni az összes manót, hogy együtt bújjanak egy biztonságos fa odvába. „Ne féljetek – dorombolta Cirmos –, együtt minden könnyebb lesz.” A vihar elvonult, és a manók hálásan ölelték körül új barátjukat, aki nemcsak bátor volt, hanem mindig tudta, mikor kell segíteni.
Cirmos minden nap bebizonyította, hogy a bátorság nem a mérettől függ, hanem a szív erejétől. A manógyerekek megtanulták tőle, hogy az ismeretlen nem mindig félelmetes, és hogy egy apró kedvesség is csodákat tehet.
Miért különleges ez a kiscica a manók számára?
Cirmos nem csak azért volt különleges, mert kiscica volt az erdőben, ahol addig egyetlen macska sem élt. Hanem azért is, mert mindenkihez volt egy kedves szava. Soha nem hagyta magára azt, aki szomorú vagy magányos volt. Ha valaki elesett, Cirmos elsőként rohant oda, hogy megvigasztalja.
A manók észrevették, hogy amióta Cirmos velük él, sokkal jobban odafigyelnek egymásra. Több lett a nevetés, kevesebb a vita, és minden nap jutott egy kis kaland, amiben mindenki részt vehetett. Sőt, az erdő többi lakója – a sünök, a mókusok, sőt még az öreg bagoly is – gyakrabban látogattak el a manókhoz, mert szerettek Cirmos mellett lenni.
Tanulságok, amit a kiscica adhat a gyerekeknek
A manók azt tanulták Cirmostól, hogy a szeretet és az odafigyelés mindennél fontosabb. Ha valaki bajban van, nem szabad magára hagyni. Egy szelíd simogatás vagy egy kedves szó néha többet ér, mint egy egész kosárnyi dió. Megértették, hogy mindenkit el lehet fogadni, még ha elsőre kicsit más is.
Így lett Manóerdő még varázslatosabb, mióta Cirmos ott él. Ő emlékeztette a manókat és az erdő minden lakóját, hogy a szeretet összeköt, a kedvesség erősebb a félelemnél, és minden napban ott rejtőzik egy új barátság lehetősége.
Így volt, igaz volt, mese volt! Talán nem is volt, de szép mese volt! Így volt, így lehetett, s ha nem is volt igaz, jó volt elmesélni!
