Volt egyszer egy kedves, kisvárosi házikó, ahol virágos kert, piros tető és széles, barátságos ablakok várták a látogatókat. Ebben a házban lakott egy család, akiknek volt egy kutyájuk, Fickó. Fickó barna-fehér bundájával, virgonc farkával és nagy, barna szemével mindenki szívét elrabolta, de volt neki még egy különleges tulajdonsága: imádott énekelni.
Egy nap, amikor a család legkisebbje, Bence, éppen a hintán játszott a kertben, Fickó leült mellé és furcsa, hosszú hangokat kezdett el kiadni. Először csak nyüszítésnek tűnt, de hamarosan kiderült, hogy valójában egy dalt dúdol magában, ahogy a madarak szoktak reggelente a fákon.
– Nézd csak, anya! – kiáltott fel Bence. – Fickó énekel!
– Ugyan már, minden kutya ugat, – mondta az anyukája mosolyogva, de amikor ő is odament, csodálkozva hallgatta, ahogy Fickó különös, dallamos hangon folytatta a dalolást.
Attól a naptól kezdve Fickó minden nap énekelt. Énekelt, amikor felkelt a nap, énekelt, amikor esett az eső, és énekelt, amikor a család nevetve játszott a kertben. A gazdi hamar rájött, hogy Fickónak nem mindegy, mit énekelnek körülötte. Egyszer, amikor Bence altatódalt dúdolt a kis testvérének, Fickó hozzákezdett a saját verziójához, és úgy tűnt, mintha együtt énekelnének.
– Talán Fickó is el szeretné altatni a babát, – nevetett Bence anyukája.
– Lehet, hogy Fickó ért a zenéhez, – gondolta el magában az apuka, és másnap megpróbált gitározni a verandán. Fickó pedig vele együtt „ugatott” minden akkordnál, de olyan ritmikusan és dallamosan, hogy a család nevetett örömében.
Fickónak voltak kedvenc dalai is. Leginkább a régi, magyar gyermekdalokat szerette, főleg a Tavaszi szél vizet áraszt című dalt. Ahányszor meghallotta, felemelte a fejét, becsukta a szemét, és hosszú, édes hangon énekelni kezdett. Néha még a madarak is válaszoltak neki a kertben.
A szomszédok először meglepődtek. Egyik reggel Marika néni, aki az utca végén lakott, átjött a kerítéshez.
– Hallottam valami különlegeset a kertetekből. Ez tényleg a ti kutyátok volt, aki ilyen szépen énekelt?
– Igen, Marika néni, Fickó mostanában nagyon szeret dalolni, – válaszolt Bence büszkén.
A gyerekek a szomszédból is átjöttek, hogy meghallgassák Fickó koncertjét, sőt, a család lassan már vendégeket is hívott, hogy együtt énekeljenek a kutyával. Így aztán vasárnap délutánonként a kert megtelt nevetéssel, énekszóval, s Fickó boldogan csatlakozott minden dalhoz, amit a gyerekek elkezdtek.
Az éneklő kutya hamar kedvence lett a környéknek. Mindenki mosolygott, amikor Fickó énekelni kezdett, s úgy tűnt, mintha a dalai elűznék a rosszkedvet. Ha valaki szomorú volt, vagy nehéz napja volt az iskolában, csak leült a kertben, Fickó mellé, s a kutya rögtön rákezdett egy vidám dalra.
Egy idő után a család észrevette, mennyivel boldogabbak lettek Fickó éneklése óta. Sokkal többet nevettek, többet játszottak és gyakrabban énekelt a család együtt esténként is. A szeretet, amelyet Fickó minden dalával adott, összekovácsolta a családot és a barátokat is.
A kutya, aki szeretett énekelni, megtanította a környezetében élőket arra, hogy mennyire fontos a szeretet és a jóság. Fickó sosem válogatott, hogy kinek énekel – bárki, aki elfogadta őt, részesülhetett a különleges dallamokban. Így telt Fickó és a család élete, nap mint nap boldogságban, dallal és szeretettel.
Így történt, így nem történt, ilyen mese volt, talán igaz, talán csak kitalált. De azt biztos, hogy a szeretet, a jóság és az együtt töltött idő mindannyiunk életét szebbé teszi!
