Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves kis falucska, ahol különleges kutya élt. Őt hívták Villámnak, mert gyorsabb volt a szélvésznél is, és sose fáradt el. Akár sütött a nap, akár esett az eső, Villám mindig készen állt a játékra, rohangálásra, vagy éppen egy jó nagy ölelésre.
Villám gazdája, Marci, egy jószívű kisfiú volt, aki minden reggel így szólt: „Gyere, Villám, futkározzunk a réten!” A kutya boldogan vakkantott, s már szaladt is Marci mellett, néha előtte, néha utána, de sosem hagyta el. Nem volt olyan bokor, amit ki ne szaglászott volna, vagy olyan fa, amin ne kergetett volna fel egy mókust. Marci néha lihegve leült a fűbe, Villám pedig leheveredett mellé, de csak egy pillanatra. „Menjünk tovább, Marci!” – csaholta, és már ugrándozott is.
Az emberek csodálkozva figyelték Villámot. A faluban mindenki ismerte őt, hiszen reggel, délben, este őt lehetett látni, amint játszik, fut, s ha valaki bánatos volt, Villám odament, s azonnal jobb kedvre derítette az illetőt egy nagy kutya-puszitól. „Honnan van neked ilyen végtelen energiád, Villám?” – kérdezte egyszer a szomszéd néni, amikor Villám háromszor körbefutotta a házat. „Talán varázskutya vagy?” – nevetett Marci.
Bizony, Villám sem volt egészen hétköznapi kutya. Nagyapó mesélte, hogy Villám ősei messziről, egy titokzatos hegységből származnak. Ott éltek a végtelen patakpartokon, és állítólag a Nap ajándékozta nekik az örökmozgás titkát, egy szelíd napsugár formájában. „Ezért van mindig jókedve Villámnak” – mondta Marci, „mert a napfény a szívében ragyog!”
Villám minden napot úgy kezdett, mintha az a legszebb nap lenne. Sosem unatkozott, és sosem volt rossz kedve. Szerette a gyerekeket, az öregeket, sőt néha a macskákat is, még ha ők nem is mindig szerették vissza. Mindig akadt valami új kaland: felfedezni a friss hóban a vidám lábnyomokat, találni egy illatos virágot a tavaszi réten, vagy segíteni egy kiscsibének visszatalálni a mamájához.
Egyik nap Marci nagyon elfáradt egy hosszú séta után, és a fa tövében pihent. Villám odabújt hozzá. „Te sosem fáradsz el, igaz, Villám?” kérdezte Marci álmélkodva. Villám megnyalta Marci arcát, majd így szólt, ahogy csak a kutyák tudják: „Ha szeretetből futsz, sosem fáradsz ki igazán. Nekem pedig mindig van okom szeretni: téged, a családomat, a barátaimat és minden új napot!”
Az emberek sokszor gondolkodtak, mi Villám titka. Egyesek azt hitték, csodakutya. Mások szerint csak azért olyan boldog, mert annyi barátja van. De mindenki érezte, hogy Villám mellett jobb lesz a napja, mintha egy kicsit megérintené őket is ez a varázslat. Ha valaki szomorúan ment haza, Villám utána szaladt, és csak addig ugrált, amíg elő nem csalt egy mosolyt az arcára.
Villám minden este körbejárta a falut, hogy mindenkinek jó éjszakát kívánjon. Amikor Marci megkérdezte, nem fáradt-e el ennyi séta után, Villám csak csóválta a farkát, és azt mondta: „Ha jót teszel, ha szeretsz, abból mindig energia lesz. Az öröm sosem fogy el!”
Így élt Villám, a kutya, aki sosem fáradt el, és akit mindenki szeretett. A faluban megtanulták tőle, hogy a szeretet, segítőkészség és jókedv végtelen energiát adhat mindenkinek. Mert a legnagyobb csoda az, ha szeretetből tesszük a jót, s az sosem fogy el.
Így volt, igaz is volt, talán nem is volt, de ilyen szép mese volt!
