Egy napsütötte kis faluban élt egy kutya, akit úgy hívtak: Folti. Folti nemcsak a bundája miatt kapta ezt a nevet, hanem azért is, mert mindig ott volt, ahol valami érdekes dolog történt. Kicsi, barna, fehér pöttyös kutyus volt, örökké kíváncsi orral és csillogó szemekkel. Mindenki szerette, hiszen Folti mindig segített, ha valaki bajba jutott, és gyakran vidította fel a gyerekeket a parkban.
Egy reggel, amikor Folti az udvaron ugrándozott, valami különlegeset vett észre az égen. Ott ragyogott egy gyönyörű, színes szivárvány, ami mintha éppen a közeli erdő szélén érne földet. Folti izgatottan szaladt oda, ahol a gazdája, Marci, épp a virágokat locsolta.
– Nézd csak, Marci, ott a szivárvány! – csaholta Folti, bár Marci csak a vidám farokcsóválásból és a kutyus ugrálásából értette, hogy nagy dolog történt.
Marci felnézett az égre, elmosolyodott, majd megsimogatta Foltit:
– Csodás, igaz? Azt mondják, a szivárvány végén valami kincs rejtőzik.
Folti elhatározta, hogy aznap megfejti a titkot. Vajon tényleg van kincs a szivárvány végén?
Folti útnak indult az erdő felé, ahol a szivárvány földet ért. Ahogy sétált, találkozott Pöttyös cicával, aki éppen egy fa árnyékában pihent.
– Hová sietsz, Folti? – kérdezte a cica.
– Megyek, hogy megtaláljam a szivárványt! Talán kincs van a végén – felelte Folti.
– Vigyázz magadra, az erdőben sok meglepetés érhet! – mormogta a cica, de Folti már ott sem volt.
Az erdőben minden zöld és susogó volt, az ágak között madarak énekeltek. Folti egyszer csak egy kisebb patakhoz ért, ahol egy kis nyúl ugrált.
– Segítenél átkelni ezen a patakon? – kérdezte a nyúl.
Folti bólintott, keresett egy kidőlt fadarabot, és átsegítette a nyulat.
– Köszönöm, Folti! – mondta a nyúl. – Merre tartasz?
– A szivárványt keresem – mondta büszkén Folti.
A nyúl csak integetett, és eltűnt a fűben.
Ahogy Folti egyre mélyebbre merészkedett az erdőbe, minden egyre sötétebb lett. A szivárvány azonban még mindig ott ragyogott előtte, csak egyre távolabb és távolabb tűnt. Folti nem adta fel, még akkor sem, amikor néha eleredt az eső, vagy szúrós bokrok állták az útját. Mindig segített, akinek csak tudott, és mindenki, akivel találkozott, visszamosolygott rá.
Hosszú út után, már majdnem úgy tűnt, hogy Folti sosem éri el a szivárvány végét. De ekkor megpillantott egy szomorú kis madarat egy ágon. A madárka nem tudott visszarepülni a fészkébe, mert a szél fújta le onnan. Folti odalépett, a hátára ültette óvatosan, és segített neki feljutni a fészekbe.
A madárka boldogan csiripelt:
– Köszönöm, Folti! Te vagy a legkedvesebb kutya, akit valaha láttam!
Folti elmosolyodott, és körbenézett. Hirtelen rájött, hogy a szivárvány már nincsen ott előtte. De az erdőben minden állat boldogan integetett neki, és Folti szíve megtelt melegséggel.
Visszasétált a faluba, ahol Marci várta.
– Na, megtaláltad a szivárványt, Folti? – kérdezte mosolyogva.
Folti vidáman csóválta a farkát, és úgy érezte, hogy valami nagyon fontosat talált meg: a jóságot, a barátságot és a szeretetet, amit az útja során adott és kapott.
Mert a legnagyobb kincs nem mindig az, amit a szemünkkel látunk. Néha az a kincs, amit a szívünkben érzünk, amikor másoknak segítünk. Az igazi szivárvány ott ragyog mindannyiunkban, ha szeretettel és jósággal fordulunk egymáshoz.
Így volt, igaz volt, talán mese volt, talán nem – de jó, ha szívünkben mindig ott ragyog a szivárvány!
