Volt egyszer, nem is olyan régen, egy kicsi falu, ahol a házak piros teteje vidáman mosolygott a napsütésben, és a kertekben illatozó virágok minden reggel üdvözölték a lakókat. Az emberek barátságosak voltak, mindig segítettek egymásnak, és a gyerekek boldogan játszottak a főtéren. Mindenki ismert mindenkit, és mindenki tudta, hogy számíthat a másikra. Ez volt a béke és szeretet faluja, ahol a legnagyobb gondot a reggeli tyúkudvar csivitelése okozta.
Egy nap azonban valami különös történt. Az erdő felől fura zajokat hallottak, amilyeneket még soha. Az állatok nyugtalanok lettek, a lovak idegesen toporogtak, a tyúkok a szokottnál többször kukorékoltak. A falubeliek összegyűltek a templom előtt, tanakodni kezdtek.
– Valami nincs rendben – mondta a kovács. – Tegnap este is furcsa fényeket láttam a fák között.
– Én meg mintha árnyakat láttam volna a kertek alatt – tette hozzá az öreg Mariska néni.
A gyerekek félve bújtak egymáshoz. A falu eddig mindig békés volt, senki sem tudta, mi lehet ez az ismeretlen veszély.
Éppen akkor egy szép, nagy, barna kutya érkezett a falu főterére. Senki sem ismerte, hiszen nem volt ő senkié, de a szeme okos volt és jókedvű. Csendben leült a főtér közepére, és ráfigyelt mindenki.
– Nézzétek, milyen szép kutya! – mondta az egyik kisfiú.
– Talán segíteni jött – tette hozzá egy anyuka.
Aznap este újra furcsa zajok hallatszottak az erdőből. A barna kutya felemelte a fejét, figyelt, aztán halkan elindult az erdő irányába. A gyerekek az ablakból nézték, ahogy eltűnik a fák között.
Reggelre a falu körüli kerítések sértetlenek voltak, pedig mindenki félt, hogy valami baj történik az éjjel. A kutya visszatért, a szájában egy régi kalapácsot hozott.
– Ez a kovács kalapácsa! – kiáltott fel a kovács. – Tegnap óta kerestem!
A kutya nem ugatott, csak letette a kalapácsot, és barátságosan csóválta a farkát.
A következő napokban a barna kutya mindig ott volt a faluban. Ha valaki elhagyta a kabátját, ő megtalálta és visszavitte. Ha a gyerekek messze mentek játszani, ő vigyázott rájuk. Minden este körbejárta a falut, mintha őrködne az emberek felett.
Egy este, amikor a hold világította az utakat, nagy vihar kerekedett. A patak kilépett a medréből, és a víz elárasztotta a főteret. A kutya azonnal a házakhoz szaladt, ugatással jelezte, hogy baj közeleg. Az emberek felébredtek, és gyorsan segítettek egymásnak – a kutya mutatta meg, hol kell a gátat építeni, hol van a legnagyobb baj.
A gyerekek a kutya után szaladtak, és hamar mindenki biztonságba került. Mire a vihar elvonult, a falu lakói együtt, közösen megmentették a házakat és az állatokat. A kutya egész éjjel fáradhatatlanul segített, sehol sem hagyta magára az embereket.
Reggelre, amikor kisütött a nap, a falu lakói hálásan néztek a kutyára.
– Te mentettél meg minket, hű kutya! – mondta a polgármester. – Nélküled nem lettünk volna ilyen ügyesek!
A barna kutya csak vidáman csóválta a farkát, mintha azt mondaná: „Hiszen ez a dolgom!”
Attól a naptól kezdve a kutya a falu minden lakójához tartozott. Hol az egyik családnál aludt, hol a másiknál. Sosem volt egyetlen gazdája, de mindenki szerette, és soha többé nem volt félelem a faluban.
A gyerekek esténként meséltek a bátor kutyáról, aki mindenkin segített, és a felnőttek is mosolyogva simogatták meg, ha találkoztak vele. A falu újra békés lett, de most már mindenki tudta, hogy a szeretet és az összefogás csodákra képes.
Hát így volt, igaz volt vagy sem, ez egy mese volt! A történet megtanít minket arra, hogy a szeretet, a bátorság és a segítőkészség mindig képes megmenteni a legnagyobb bajokból is. És hogy ha összefogunk, semmi sem lehetetlen!
