A kutya, aki elhozta a fényt

Egy kis faluban, ahol a házak piros tetői úgy bújtak össze a nagy fák alatt, mint a gyerekek anyjuk szoknyája mögött, egy nap furcsa dolog történt. Az emberek épp a reggeli teendőikkel voltak elfoglalva, amikor a falu szélén, a régi szélmalomnál, megjelent egy kócos, barna kutya. A szemében valami különös csillogás rejtőzött, mintha apró gyertyafények táncolnának benne. Nem volt nyakörve, és gazdát sem hozott magával, csak egy nagy adag barátságot.

A gyerekek először félve kukucskáltak ki a kerítés mögül, aztán kíváncsian közelebb merészkedtek. Az egyik kislány, Lili, megsimogatta a kutyát, s ekkor a barna szőrű jövevény finoman hozzádörgölőzött. „Honnan jöttél, kiskutya?” kérdezte Lili, de a kutya csak csóválta a farkát, és halkan vakkantott.

A felnőttek eleinte óvatosak voltak, hiszen nem tudták, kié lehet a kutya, és nem szerették volna, ha bajt okoz. Ám amikor látták, hogy a kutya egyre csak a gyerekek körül marad, sosem bánt senkit, sőt, mintha vigyázna rájuk, lassan mindenki elfogadta a jelenlétét. A kutya a falu közös kedvence lett.

Egy este sűrű, fekete felhők gyűltek össze, a szél egyre erősebben fújt, s végül a vihar eloltotta a falu minden lámpását. Olyan sötét lett, hogy az emberek az orrukig sem láttak, és ilyet még sosem tapasztaltak. A gyerekek sírva bújtak anyjukhoz, az öregek aggódva suttogtak az ablaknál. Ekkor történt a csoda.

A barna kutya, akit azóta már Picurnak hívtak, középre állt a főtéren, és egy nagy levegőt vett. A bundája apró fénypontokkal kezdett világítani, egyre fényesebben, mintha csillagok ragyogtak volna benne. Az emberek döbbenten nézték, ahogy a kutya szőrében a fény felragyog, és lassan bevilágítja a teret. „Ez nem lehet igaz!” kiáltott fel Pista bácsi, aki mindig mindent tudni akart. „De hát hogy lehet ez?”

Picur körbeszaladt a faluban, ahol elhaladt, ott a fény vele tartott. Világossággal töltötte meg az utcákat, a házak ablakait, s a szomorú arcokra is mosolyt varázsolt. A gyerekek boldogan szaladtak utána, Lili kacagott: „Picur, te varázslatos vagy!”

Az emberek lassan rájöttek, hogy Picur nem akármilyen kutya. Amikor valaki szomorú volt vagy veszekedés tört ki, Picur odament, és a fényével mintha melegséget és békét hozott volna mindenkinek. A falu lakói azon kapták magukat, hogy egyre többet mosolyognak, segítenek egymásnak, és esténként együtt ülnek a főtéren, ahol Picur bundája világított, mint egy aprócska nap.

Egy nap Lili megkérdezte tőle: „Picur, honnan van ez a fényed?” A kutya halkan vakkantott, aztán közelebb bújt a kislányhoz. „Talán a szeretetből van, amit adunk egymásnak” – gondolta magában Lili, és megsimogatta Picur fejét.

Az emberek azóta sem felejtették el a kutyát, aki elhozta nekik a fényt. Megtanulták, hogy a legnagyobb varázslat mindig belül van, a szívükben, csak néha kell valaki, aki segít ezt meglátni. Picur mindenkinek emlékeztetőül ott maradt a faluban, s ha néha el is tűnt egy-egy napra, tudták, hogy visszatér, amikor szükség van rá.

Így lett a pici falucska a szeretet és a jóság helye, ahol már sosem volt teljes sötétség, mert mindenki egy kicsit magában hordta Picur fényét is.

Így volt, igaz volt, ez volt a mese!