Volt egyszer egy kedves kis kutya, akit Mogyorónak hívtak. Mogyoró bundája barna volt, mint a frissen sült kalács, s fülei folyton csaponganak, ahogy szaladt. Egy kis faluban élt gazdijával, Annával, és minden nap új kalandokat keresett a réten, az erdőben, vagy akár a patakparton. Mogyoró különleges kutya volt: sosem unatkozott, mindig kíváncsian nézett körbe, hátha valami érdekes dolgot talál.
Egy meleg nyári estén Mogyoró gazdájával, Annával, a házuk előtt üldögélt. Az égbolt már sötétkékre váltott, rajta ezernyi csillag ragyogott. Anna megsimogatta Mogyoró fejét, és így szólt: „Nézd csak, mennyi csillag van odafent! Vajon egy nap elérhetjük őket?” Mogyoró csak csóválta a farkát, és az eget bámulta, mintha válaszolni akarna.
Aznap éjjel azonban valami különös történt. Amikor Anna már aludt, Mogyoró halkan kisurrant a kertbe, mert valami fényes dolgot látott a mezőn. Sosem látott még ilyen ragyogó fényt a földön! „Mi lehet ez?” gondolta, és elindult a titokzatos fény felé.
Ahogy közelebb ment, egy apró csillagot talált a fűben, ami olyan fényesen ragyogott, mintha az égből pottyant volna le. A csillag egy kicsit félénk volt, reszketett, de amikor meglátta Mogyoró barátságos szemét, megszólalt: „Ne bánts, kérlek! Elvesztem az égről, és most nem tudok hazajutni.”
Mogyoró meghajtotta a fejét, és így válaszolt: „Ne félj, nem bántalak. Barátod leszek, és segítek visszatalálni az égre!” A csillag hálásan felragyogott, s azt kérdezte: „Hogyan tudnál nekem segíteni?” Mogyoró elgondolkodott. „Talán együtt megtaláljuk a módját. De előbb pihenj meg nálam, ne félj, vigyázok rád!”
A kiskutya óvatosan hazavitte a csillagot, és betakargatta egy puha kendőbe, hogy ne fázzon. Másnap reggel Anna is meglátta a fénylő csillagot. Először nagyon meglepődött, de aztán megsimogatta a kutya fejét, és azt mondta: „Mogyoró, te aztán igazán különleges vagy! Ilyen csodát még sosem láttam.”
Ezen a napon Mogyoró és a csillag sokat beszélgettek. A csillag elmesélte, milyen csodálatos ott fenn az égbolt, milyen jó ott táncolni a többi fényes társával. „Nagyon vágyom vissza, de egyedül nem tudok felszállni az égbe” – mondta szomorúan. Mogyoró töprengett, majd felkiáltott: „Tudom! Kérjük meg a leghatalmasabb fát a réten, hogy segítsen neked felszállni!”
Amikor estefelé újra sötét lett, Mogyoró a hátára vette a csillagot és kiszaladt vele a rétre, a nagy tölgyfához, aki már sok mindent látott hosszú életében. „Nagy tölgyfa” – kérlelte a kutya – „segíts a barátomnak visszajutni az égre!” A tölgy elmosolyodott, és lombja megzörrent. „Szívesen segítek, mert látom, hogy valódi barátság szövődött köztetek. De csak akkor sikerül, ha mindketten igazán hisztek benne!” Mogyoró és a csillag összenéztek, bólintottak.
A tölgy egyik hosszú ágát magasra emelte, és Mogyoró a csillaggal együtt felsétált rajta. Amikor elérték az ág legmagasabb pontját, egy hirtelen fuvallat felemelte a csillagot. „Köszönöm, Mogyoró! Nem felejtelek el soha!” – kiáltott vissza, ahogy emelkedett, és visszatért a csillagos égre.
Mogyoró boldogan nézett utána, s tudta, hogy jó dolgokat tenni mindig érdemes, mert a szeretet és a barátság csodákra képes. Anna aznap este megsimogatta, és azt mondta: „Nagyon büszke vagyok rád, Mogyoró. Te vagy a legjobb barát.”
Ez volt hát Mogyoró kalandja: megtalálta a csillagot, segített neki hazatérni, és közben megtanulta, hogy a segítség, a szeretet és a barátság a legnagyobb kincsek a világon.
Így volt, úgy volt, ez volt a mese, talán igaz is volt, talán nem – de biztosan szép volt!
