Egy hideg téli hajnalon, amikor az erdőt vastag takaróként borította be a friss hó, egy aprócska kutyakölyök látta meg a napvilágot egy odvas fa tövében. Az anyukája, egy kedves, barna bundájú kutya, gondosan vigyázott rá, és meleg testével óvta a hidegtől. Az erdőben minden néma volt, csak néha röppent fel egy-egy madár, vagy rebbent meg egy szarvas a hóban.
A kis kutya szeme először csak homályosan látta a világot, de érezte az anyja szívének ritmusát, s a hó illatát. A hó olyan puha volt, mint a tollpárna, mégis csípős hideget rejtett magában. Az anyukája halkan suttogott hozzá:
„Ne félj, kicsikém, itt vagyok veled, és együtt mindent túlélünk!”
Néhány nap múlva a kölyök bátran kidugta az orrát a fa alól, s először lépett a hóra. Először kicsit bizonytalanul lépkedett, hiszen a hó hűvös csiklandozása szokatlan volt a mancsának. A közelben egy mókus figyelte kíváncsian, majd ugrándozva odaszólt:
„Szervusz, kis barát! Te vagy az, aki a hóban született?”
A kutyakölyök bólintott és csodálkozva nézett körbe a fehér tájon.
„Milyen szép itt minden!” – suttogta ámulva.
Minden nap egyre messzebb merészkedett a fától, s minden új lépésnél valami érdekeset talált. Egy reggel a folyóparton egy szelíd őzzel találkozott, aki éppen vizet ivott a patakból. Az őz mosolyogva hajolt le a kölyökhöz:
„Üdvözöllek! Mit keresel errefelé, kicsi kutya?”
„Csak felfedezem a világot!” – felelte bátran a kölyök.
„Vigyázz a jéggel, mert csúszós lehet!” – figyelmeztette az őz, s barátságosan intett a fejével, mielőtt eliramodott volna a sűrűbe.
Nem sokkal később a kutya találkozott egy nyuszival is, akinek a bundája fehér volt, mint a hó. Együtt kergetőztek, játszottak, bukfenceztek a domboldalon, s a kacagásuk messze visszhangzott az erdőben.
„Te vagy a legjobb barátom!” – nevetett a nyuszi, miközben megpihentek egy hókupac tetején.
„Te is az enyém!” – válaszolta boldogan a kutyakölyök.
Azonban nem minden nap volt tele mókával és kacagással. Egyik reggel vastag felhők takarták el a napot, s a szél erősen fújt végig a hómezőkön. A kis kutya fázni kezdett, s az anyukáját sehol sem találta.
„Anya! Anya, hol vagy?” – kiáltotta rémülten.
A mókus, aki meghallotta, odaszaladt hozzá.
„Ne félj, segítek megtalálni őt!”
Közösen indultak útnak, és kérdezősködtek mindenkitől, akivel útközben találkoztak. Az őz és a nyuszi is csatlakozott hozzájuk, s együtt kutatták át az erdő minden zegzugát.
Ahogy telt az idő, a kis kutya egyre jobban fázott, de barátai mindig mellette voltak, hogy bátorítsák.
„Ne add fel, mindjárt megtaláljuk!” – biztatta a nyuszi.
Végül, amikor már majdnem lement a nap, meghallotta anyukája aggódó hangját a fák közül:
„Itt vagyok, kicsim! Gyere ide!”
A kutya boldogan rohant oda hozzá, s az anyja meleg bundájába bújva végre újra biztonságban érezte magát.
A barátai köréjük gyűltek, és együtt nevetve, játszva ünnepelték a viszontlátást. Az anyukája megsimogatta a kis kutya buksiját, és így szólt:
„Látod, milyen sok barátod lett a hóban? Mindenki segített neked, mert szereted és jószívű vagy.”
A hó lassan olvadni kezdett, és a kutya már nem félt többé sem a hidegtől, sem az ismeretlentől. Tudta, hogy a világ tele van szeretettel és barátsággal, ha nyitott szívvel jár az erdőn.
Így esett, hogy a kutya, aki a hóban született, megtanulta, milyen fontosak a barátok, a bátorság és az, hogy mindig segítsünk egymásnak. Ezért volt igazán boldog, még a leghidegebb napokon is.
Így volt, igaz is volt, tán mese is volt, ki tudja már?
