A kis sárkány és az elveszett ösvény

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy aprócska sárkány, akit Zöldszárnynak hívtak. Zöldszárny még fiatal és kíváncsi volt, és bár a mamája gyakran figyelmeztette, hogy ne kóboroljon messzire a barlangtól, ő mégis mindig felfedezésre vágyott. Egy szép, napsütéses napon elhatározta, hogy megnézi az erdőt a hegy másik oldalán.

Ahogy egyre mélyebbre merészkedett az erdőben, mindenféle különös és csodálatos dolgot látott: színes virágokat, óriási fákat és kicsiny patakokat, melyek halk csobogással kanyarogtak a fák között. Zöldszárny boldogan ugrándozott és repkedett a virágok fölött, mígnem egyszer csak rájött, hogy nem tudja, merre jár. Az ösvény, amin jött, már nem volt sehol.

„Oh, hová tűnt az út?” – kérdezte magától kétségbeesetten. „Elvesztem!”

Már kezdett sötétedni, és az erdő is egyre ijesztőbbé vált. Zöldszárny körülnézett, és meglátott egy mókust, aki épp mogyorókat gyűjtött.

„Szia, mókus! Nem láttad a mamám?” – kérdezte a kis sárkány reménykedve.

A mókus csodálkozva nézett rá.

„Nem, sárkányka, nem láttam őt. De talán próbáld meg megkeresni a Baglyot. Ő mindent tud, és az erdő minden lakóját ismeri!”

Zöldszárny megköszönte a tanácsot, és elindult a legmagasabb fa felé, ahol a Bagoly lakott. Egy kis idő múlva végre megérkezett a hatalmas fához, és meglátta a bölcs Baglyot, aki éppen bóbiskolt az egyik ágon.

„Bagoly úr! Kérem, segítene nekem? Eltévedtem, és keresem a mamám!” – kiáltotta Zöldszárny kétségbeesetten.

A Bagoly lassan kinyitotta a szemét, és ránézett a kis sárkányra.

„Nos, hát, egy fiatal sárkány? Ritka látvány az erdőnkben” – mondta halkan, majd szárnyait kisimítva komótosan körülnézett. „A mamád bizonyára aggódik érted. Menj az Égi tisztás felé, ott sokszor láttam nagy sárkányokat repkedni.”

Zöldszárny hálásan meghajolt a Bagoly előtt, majd gyorsan elindult az Égi tisztás irányába. Ahogy haladt, az erdő egyre sűrűbb és sötétebb lett, és furcsa hangok szűrődtek elő a bokrok közül. Szíve hevesen vert, de kitartóan tovább repült.

Egyszer csak furcsa fényeket pillantott meg maga előtt. Közelebb érve látta, hogy egy kis, fénylő lény libeg a levegőben. Egy tündér volt az, és kíváncsian nézett Zöldszárnyra.

„Te mit keresel itt, apró sárkány?” – kérdezte éneklő hangján a tündér.
„Eltévedtem, és a mamámat keresem” – válaszolta Zöldszárny szomorúan.
„Ne aggódj! Kövess engem, én tudom, merre találod az Égi tisztást!” – mondta a tündér kedvesen, és apró szárnyaival repdesve mutatta az utat.

Zöldszárny követte őt, és hamarosan meglátta a tisztást, amelyet a holdfény aranyló fénybe vont. És ott, a tisztás szélénél, végre megpillantotta a mamáját, aki aggódva nézett körbe-körbe.

„Mama!” – kiáltotta Zöldszárny boldogan, és gyorsan odarepült hozzá.
„Ó, Zöldszárny! Annyira aggódtam érted!” – mondta a mama megkönnyebbülten, és szárnyaival szorosan magához ölelte a kis sárkányt. „Soha többé ne kószálj el ilyen messzire egyedül!”
„Sajnálom, mama. Csak kíváncsi voltam, de most már megtanultam a leckét” – felelte Zöldszárny bűnbánóan, majd hálásan visszanézett a tündérre, aki már távolodott a fák között.

Zöldszárny és mamája boldogan repültek haza, és a kis sárkány megfogadta, hogy ezentúl mindig megfogadja a mamája tanácsát.

És ha a szél azóta meg-meglengeti az erdő fáit, talán még most is hallani lehet a kis sárkány hálás sóhaját a tisztáson.