A jégmadár csodálatos története: hogyan hozott fényt

A jégmadár legendája: egy fényhozó madár története

Egyszer, réges-régen, mikor még az erdőket sűrű köd és mély sötétség borította, élt egy aprócska madárka. Tollai csillogtak, mint a megfagyott patak tükrén táncoló napsugár, de mindenki csak így ismerte: ő volt a jégmadár. Az erdő lakói szerették volna, ha egyszer eljön a fény, és minden élőlény boldogan játszhat a napsütésben. De a nap évek óta nem mutatta meg magát, a fák szomorúan hajoltak egymás felé, és a kis állatok is búslakodtak.

A sötétség kora: miért vágyott mindenki a fényre?

Az erdőben mindenki ugyanarra vágyott: egy kis melegségre, egy csipetnyi reményre. A mókusok egymás mellé kuporodtak, hogy ne fázzanak annyira, s a nyuszik meséket suttogtak egymásnak a régvolt napfényről. Az öreg bagoly, Bölcs Bence, így szólt egy este: „Ha csak egyetlen bátor madárka elindulna megkeresni a fényt, talán újra ragyogna az erdőnk.”

Ekkor a jégmadár csendben előlépett az egyik ágról. „Én megpróbálom!” csicseregte határozottan. „Talán kicsi vagyok, de hiszem, hogy a szívem elég nagy, hogy elhozzam a fényt nektek!”

Megjelenik a jégmadár: az első sugarak hajnala

A hír gyorsan terjedt az erdőn. A róka, a sün és a kis egerek mind-mind összegyűltek, hogy elköszönjenek tőle. A sün így szólt: „Vigyázz magadra! A sötétségben könnyű eltévedni!” A jégmadár bólintott, majd egy nagy levegőt vett, és csillogó szárnyait megrebbentve elindult kelet felé, ahonnan egyszer régen a fényt látták felragyogni.

Az út a fény felé: akadályok és próbatételek

Ahogy repült, a sötét erdőből egyre vastagabb köd gomolygott elé. Egyszer csak egy szomorú fűzfa suttogott hozzá: „Hová tartasz, kicsi madár?” A jégmadár bátran válaszolt: „A fényt keresem, hogy visszahozzam az erdőnek.” A fűzfa meghajolt, s egy ágat leeresztett, hogy segítsen átkelni a hideg patak fölött.

Tovább repült, s találkozott a széllel is, aki csiklandozóan fújt a tollai közé. „Nem félsz a sötétségtől, jégmadár?” kérdezte a szél. „Félek egy kicsit, de jobban szeretem a barátaimat, mint amennyire félek!” válaszolta. A szél kacagott, és egy kicsit gyorsabban vitte a madárkát előre.

Egy hegyhez érve a hópelyhek táncoltak körülötte, s egy fehér nyúl figyelmeztette: „Ott fent lakik a sötétség ura, aki elrejti a fényt.” A jégmadár összeszedte minden bátorságát, és elkezdte a mászást. A hegy tetején egy hatalmas, fekete holló ült. „Miért jöttél ide, kicsi madár?” morogta. „A fényt akarom visszahozni azoknak, akik szeretnek engem!” felelte a jégmadár remegő hangon.

A fény elhozatala: a remény új korszaka kezdődik

A holló egy pillanatra elcsodálkozott a madár bátorságán. „Senki sem volt ilyen merész eddig” – mondta, majd szárnyát kitárta, s a hó alól előbukkant egy kavics, amely halványan világított. „Ez a Fénykő. Aki igaz szívvel kéri, annak odaadom. Vigyázz rá, és add tovább mindenki örömére!”

A jégmadár óvatosan a csőrébe vette a Fénykövet, s mikor hazafelé repült, útja nyomán apró fénycsíkokat hagyott maga után. Az erdő lakói csodálkozva nézték a fénylő madarat, s hamarosan az egész erdő ragyogni kezdett. Mindenki újra játszhatott, nevethetett, és érezhette a nap melegét a bundáján, tollán vagy pikkelyén.

A jégmadár boldogan csicseregte: „A fényt a szeretet és a bátorság hozta vissza. Mindannyian segítettetek nekem az úton!” Az erdő népe ünnepelt, s azóta minden tavasz hírnökeként a jégmadár hozza el a fényt a világra.

Így történt, igazán így volt, vagy csak mese? Ki tudja! Egy biztos: a szeretet, a bátorság és az összefogás mindig fényt hoz az életünkbe.