A titokzatos jégmadár legendája és eredete
Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen is túl, ott, ahol a nap sugarai is csak ritkán járnak, egy különös, csillogó madár élt. Jégmadárnak hívták, mert tollai olyan kékek voltak, mintha tiszta jégből vágták volna őket. Azt mesélték róla az erdő lakói, hogy ő nem olyan, mint a többi madár: egykor együtt született a hajnal első fényével, s azóta is ő őrzi a világosság titkát.
A jégmadár nemcsak szépségével, hanem kedvességével is kitűnt. Amikor a szél dühösen fújt, és a hópelyhek sűrűn hullottak, ő mindig odaült a legmagányosabb faágra, hátha valaki meglátja, s jókedvre derül tőle. De a legtöbben csak egy villanást láttak, s már tova is szállt.
Fény a sötétben: a jégmadár különleges képessége
A jégmadárnak volt egy titkos képessége: ha valaki nagyon szomorú volt, s a szíve már-már sötétségbe borult, a madár elrepült hozzá, s egy apró fényt csepegtetett a szívébe. Ez a fény nem volt más, mint a remény. Ahol egyszer ez a kis fény kigyulladt, ott újra mosoly született.
Egy napon, amikor az erdőt sűrű köd borította, s mindenki csendben, szomorúan húzta meg magát az odújában, a jégmadár észrevette, hogy különösen nagy a sötétség. Úgy érezte, tennie kell valamit.
A jégmadár útja a reménytelenségben élők között
- Vajon hol lakik a legnagyobb bánat az erdőben? – tűnődött hangosan a jégmadár.
- Talán a kis mókusnál, aki elvesztette a mogyorógyűjteményét – felelte a fenyőfa.
- Vagy a rókánál, aki nem találja a barátait – suttogta a patak.
A jégmadár úgy döntött, mindenkihez ellátogat. Először a mókushoz repült.
- Szia, kis mókus! Miért olyan borús az arcod? – kérdezte kedvesen.
- Nincs már egy szem mogyoróm sem, mind elveszett – sóhajtott a mókus.
A jégmadár közelebb röppent, s egy kicsiny fényt csepegtetett a mókus szívébe. A mókus egyszeriben felcsillant:
- Talán találok még új mogyorókat, és a barátaim is segítenek majd!
A jégmadár boldogan szállt tovább. A róka barlangjához ért.
- Jó napot, róka! Mi bánt téged? – kérdezte lágy hangon.
- Olyan rég nem láttam a barátaimat – felelte a róka szomorúan.
A jégmadár ismét adott egy kis fényt. A róka orra megremegett, s halkan mondta:
- Holnap elindulok, hátha megtalálom őket.
Az első találkozás: amikor a fény megszületett
Egy különösen sötét estén, amikor már minden lény elcsendesedett, a jégmadár egy apró emberkét pillantott meg az erdő szélén. A kisfiú egyedül üldögélt, és halkan sírt. Mellé telepedett, s így szólt:
- Miért hullanak a könnyeid, kis barátom?
- Elveszítettem a kedvenc játékomat, s azt hiszem, senki sem szeret engem – zokogta a fiú.
A jégmadár tollából egy ragyogó fénycsepp hullott a fiú szívére. A fiú abbahagyta a sírást, és körülnézett.
- Milyen szép lett a világ! – csodálkozott.
- A szívedben született meg a fény – felelte a jégmadár. – Sose feledd, mindig van remény, és mindig van valaki, aki szeret.
A fiú mosolyogva állt fel és úgy érezte, bármilyen sötét is a világ, már semmi sem lehet annyira ijesztő.
Mit taníthat nekünk a jégmadár története?
A jégmadár meséje megtanít, hogy a legnagyobb sötétségben is ott szikrázik a remény. Ha valaki kedves hozzánk, vagy mi magunk vagyunk jók, akkor fényt vihetünk mások életébe. Nem baj, ha valami elveszik, vagy ha egyedül érezzük magunkat, a szeretet és a jóság újra világosságot gyújt a szívünkben.
Így volt, igaz volt, mese volt! Talán így volt, talán nem, de ilyen szép mesét hozott nekünk a jégmadár.
