Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi falu a sűrű erdő szélén. Ebben a faluban élt egy magányos, idős ember, Lajos bácsi, aki nagyon szerette volna, ha lenne egy hű társ mellette. Egy esős napon, amikor Lajos bácsi a kapuja előtt gereblyézett, halkan nyüszítő hangot hallott a bokrok mögül.
„Ki lehet az?” – kérdezte magában. Ahogy közelebb lépett, meglátott egy ázott, reszkető kis kutyát. A kutya csapzott szőre csuromvizes volt, de a szeme ragyogott, mintha azt mondaná: „Kérlek, segíts nekem!”
Lajos bácsi óvatosan megsimogatta a kutya fejét. „Ne félj, kis barátom, most már rendben leszel” – mondta, majd hazavitte, megszárította, és meleg tejjel kínálta. A kutya hálásan lefetyelte a tejet, aztán összegömbölyödött Lajos bácsi lábánál, és mélyen elaludt.
A napok gyorsan teltek, és a kutya, akit Lajos bácsi Buksinak nevezett el, hamar otthon érezte magát a kis házban. Buksi mindenhová követte új gazdáját: együtt ültettek virágot a kertben, együtt hallgatták a madarak énekét, és esténként együtt nézték a csillagokat.
Lajos bácsi szíve megtelt örömmel, hiszen végre volt egy barátja, aki mindig ott volt mellette. Buksi hűségesen vigyázott rá, és minden nap megörvendeztette egy-egy kedves, vidám ugrással vagy csóváló farokkal.
Egy napon azonban nehéz idők köszöntöttek a falura. Hosszú, hideg tél köszöntött be, és Lajos bácsi megbetegedett. Az öregember lázas volt, alig bírt felkelni. Buksi aggódva tekintgetett gazdájára, nem akarta magára hagyni egy percre sem.
„Ne félj, Buksi, csak egy kicsit fáradt vagyok” – mondta Lajos bácsi halkan, de Buksi érezte, hogy most nagyobb szükség van rá, mint valaha.
Ahogy múltak a napok, a tűzifa is fogytán volt, és a ház egyre hidegebb lett. Buksi nem nézhette tétlenül, hogy szeretett gazdája fázik. Egyik reggel, amikor Lajos bácsi elszundított, Buksi kiugrott a házból, és elindult a faluba segítséget keresni.
A hó magas volt és vastag, Buksi mancsa majd lefagyott, mégis kitartóan futott. Találkozott a szomszéd nénivel, Katival, és hangosan ugatni kezdett.
„Mi az, Buksi? Baj van?” – kérdezte Kati néni, aki már felismerte a kutyát. Buksi visszaszaladt, majd újra megjelent, mintha hívná magával a nénit. Kati néni követte Buksit a házig, ahol Lajos bácsit betegágyban találta.
Kati néni gyorsan segített, meleg teát hozott, és hírt vitt a faluban, hogy Lajos bácsi beteg. Hamarosan a falubeliek fát hoztak, élelmet adtak, és orvost is hívtak. Lajos bácsi lassan gyógyulni kezdett, és mindenki csak csodálta Buksi bátorságát és hűségét.
„Te vagy a legbátrabb kutya a világon, Buksi!” – mondta Lajos bácsi meghatottan, amikor már jobban érezte magát.
„Buksi nélkül talán sosem vettük volna észre, hogy baj van!” – bólogatott Kati néni is.
Innentől kezdve a falu minden lakója szerette és becsülte Buksit. Lajos bácsi és Buksi még sok boldog évet töltöttek együtt, és minden este elmesélték a gyerekeknek, hogy mit jelent igazán hűségesnek lenni. Hiszen Buksi nem csak a gazdáját szerette, hanem az egész falut is segítette, amikor szükség volt rá.
A mese végén mindenki tudta, hogy a szeretet és a hűség a legnagyobb kincs, amit egymásnak adhatunk. Buksi példája megmutatta, hogy a jóságos tettek mindig visszatérnek hozzánk, és hogy egy igaz barát mindig mellettünk áll.
Így volt, úgy volt, igaz mese volt – vagy talán mégsem, de ilyen szép is lehet egy hűséges kutya története.
