Egy különleges hópehely születése a felhők között
Egyszer réges-régen, egy hideg téli napon, fent a magasban, valahol a puha, fehér felhők között megszületett egy aprócska, csillogó hópehely. Nem volt ő olyan, mint a többi hópehely: különlegesen ragyogó, szinte táncoló formája volt, és mindig kíváncsian nézett körül. A többi hópehely csak mosolygott rajta.
– Nézd csak, mennyit csillogsz! – nevetett egy nagyobb, gömbölyű hópehely.
– És mennyit kérdezel! – toldotta meg egy másik.
A kis hópehely azonban nem vette rossz néven. Hiszen szerette a többieket, és mindennél jobban vágyott arra, hogy megismerje a világot.
Álmok és vágyak: miért indult útnak a hópehely?
Egyik este, amikor a Hold ezüstösen világította meg a felhőket, a kis hópehely álmodozva nézett le a földre. Ott lent csillogott a hó, a fák ölelkeztek, a gyerekek nevetve szánkóztak.
– Vajon milyen lehet ott lent? – kérdezte magától.
– Ó, én is meg akarom ismerni a földi világot! – sóhajtotta.
– Ne félj, te csillogó kis hópihe! – suttogta egy bölcs felhő. – Ha útra kelsz, sok mindent tanulhatsz, de ne feledd: a legfontosabb, hogy mindig jó szívvel segíts másokon!
A kis hópehely izgatottan készült az útra, elköszönt barátaitól, és egy szellő hátán útnak indult a föld felé.
Az első találkozások a földi világgal
Ahogy süllyedt lefelé, először egy haragos széllökés sodorta az erdő szélén álló fenyőre. A fenyőágon egy madár dideregve húzta össze magát.
– Szia, hópehely! – csipogott a kisveréb. – Fázom, de nincs takaróm!
A hópehely mosolygott, és gyengéden a madárka tollára telepedett.
– Én takarózok rád! Maradok veled, míg fel nem kel a nap!
A veréb boldogan fészkelődött.
– Köszönöm, most már nem is fázom annyira!
Később a hópehely tovább utazott, és egy kisfiú ujjára hullott. A kisfiú épp sírt, mert eltört a kedvenc játékautója.
– Ne sírj, kis barátom! – suttogta a hópehely. – Minden rendbe jön!
Ahogy a hópehely finoman megérintette az ujját, a kisfiú elcsodálkozott a hópehely szépségén, és elfelejtette a bánatát. Mosolyogva mutatta meg anyukájának a különleges hópelyhet.
Barátságok és tanulságok a nagy utazás során
A hópehely egyre több mindent látott: játszó gyerekeket, akik örömmel taposták a havat, havas háztetőket, amelyek védelmet adtak a meleg szobákban lakóknak. Egy idős néni kint sétált a kertben, és a hópehely leheletfinoman a kabátjára hullott, mintha csak azt mondaná: „Ne félj a hidegtől, mindig akad valami szépség a télben is!”
Mindenütt, ahol járt, a kis hópehely kedvességet, örömet és egy csipetnyi csodát vitt magával. Rájött, hogy a legkisebb segítség is melegséget hozhat valakinek a szívébe, még akkor is, ha csak apró hópelyhek vagyunk a világban.
Visszatérés: mit tanult a hópehely a kalandból?
Ahogy telt az idő, a hópehely egyre kisebb lett, hiszen mindenhol kicsit otthagyott magából – a madárka tollán, a kisfiú ujján, az idős néni kabátján. De sohasem bánta, mert tudta, hogy szeretetet és örömet adott.
Végül a nap sugarai elérték a földet, és a hópehely elolvadt. De mielőtt teljesen eltűnt volna, boldogan gondolt vissza minden kalandjára.
– Nem baj, hogy elolvadok! – gondolta. – Hiszen mindenhol, ahol jártam, egy kis jóságot hagytam magam után. És ez a legfontosabb!
És a következő télen, amikor új hópelyhek születtek a felhők között, a régi hópehely emléke ott ragyogott mindannyiuk szívében, hogy ők is elinduljanak a világba, s jót tegyenek másokkal.
Így volt, igaz is volt, ez volt a mese! A kis hópehely története megtanít minket arra, hogy a szeretet és a jóság mindenkiben ott lapul, és ha megosztjuk másokkal, a világ szebb hely lesz.