Egy különleges tél kezdete: a hóember születése
Ez a tél más volt, mint a többi. A falu fölött hatalmas, puha hópelyhek hullottak, mintha a felhők is játszadozni akartak volna. Már hajnalban gyerekzsivaj verte fel a csendet. Jancsi és Lili, a két jó barát, már alig várták, hogy a frissen hullott hóban játszhassanak.
– Gyere, Lili! Építsünk hóembert! – rikkantotta Jancsi, és már görgette is az első hógolyót.
– De legyen most különleges, kapjon sárgarépa orrot és két nagy, fekete kavics szemet! – lelkesedett Lili.
Együtt dolgoztak, nevetgéltek, míg végül elkészült a hóember. Sálat tekertek a nyakába, vödörkalapot tettek a fejére. Amikor készen állt, szinte életre kelt a mosolyukban.
A falu lakói és a hóember barátsága
Ahogy múltak a napok, a hóember a falu kedvence lett. Mindenki köszöntötte, ha elsétált mellette. A gyerekek meséket mondtak neki, az idősebbek is mosolyogtak rá.
– Nézd csak, milyen szépen sikerült idén a hóember – mondta Mariska néni, miközben friss pogácsát hozott egy tálcán a kíváncsi gyerekeknek.
– Olyan, mintha figyelne ránk – súgta Lili Jancsinak.
A hóember némán állt, de a szívekben mindenki úgy gondolta, ő is szereti a falut, s a falu lakóit.
Az idő múlása: ahogy a tél lassan enged
A napok egyre hosszabbak lettek. A hó már nem esett olyan sűrűn, mint az elején. A gyerekek még mindig hóangyalt rajzoltak a hóban, de a fák ágai már itt-ott kibukkantak a hótakaró alól.
– Vajon meddig maradhat még velünk a hóember? – kérdezte Lili egy napon.
– Amíg a tél tart, biztosan – felelte Jancsi bizakodva.
Ám a tavasz neszei már a levegőben voltak, és a hóember is érezte, hogy valami változni készül.
Váratlan melegedés: veszélyben a hóember
Egy délelőtt szokatlanul meleg szél fújt végig a falun. A hó olvadni kezdett, az ereszek alól cseppenként hullott a víz. A hóember teste kisebbre zsugorodott, s a kavicsszeme mintha szomorúbb lenne.
A gyerekek összefutottak a téren, hogy megnézzék barátjukat.
– Ne félj, Hóember! – szólt Jancsi bátorítóan. – Mi mindig emlékezni fogunk rád!
Lili megsimogatta a hóember hideg kezét. – Ne szomorkodj, tavasszal is itt leszünk, és ha újra havazik, felépítünk majd téged.
A hóember emlékei az elmúlt telekről
A hóember csendben szemlélte a falut. Eszébe jutott, hány gyerek kacagását hallotta, hány barátság szövődött a téli játékok alatt. Sokszor nézte, ahogy a felnőttek is megállnak egy pillanatra, s visszaemlékeznek saját gyerekkoruk teleire.
„Milyen jó volt látni ennyi örömet!” – gondolta. „Talán nem is az számít, meddig maradhatok, hanem hogy mennyi szeretetet hagyhatok magam után.”
Egy utolsó éjszaka a csillagok alatt
Az utolsó éjszakán különösen tiszta volt az ég. A hóember a csillagokat nézte, és úgy érezte, mintha mindegyik egy-egy jó emlék lenne. A gyerekek utoljára megölelték, és egy kis szívet rajzoltak a mellkasára.
– Jó éjszakát, Hóember! – suttogta Lili.
– Holnap új nap kezdődik, de mi mindig emlékezünk rád! – tette hozzá Jancsi.
A hóember boldogan állt a sötétben, tudva, hogy szeretik őt.
Búcsú a tavasz közeledtével: olvadás pillanatai
Reggel a nap sugarai már melegen simogatták a hóembert. A kavicsszemek csillogtak a fényben, a sál lassan lecsúszott a nyakáról. A hóember teste egyre kisebb lett, míg végül csak egy kis kupac hó, néhány kavics, a sárgarépa és a vödör maradt utána.
A gyerekek csendben álltak, de a szívükben nem volt szomorúság. Tudták, hogy a hóember örökre velük marad az emlékeikben.
A hóember öröksége: mi marad utána a faluban
Amikor eljött a tavasz, a falu lakói és a gyerekek még sokáig beszélgettek a hóemberről. Újra és újra elmesélték, hogyan építették, mennyi örömet szerzett nekik, és mennyire szerették őt.
És ahányszor leesett a hó, újra felépítették a hóembert, aki mindig mosolygott a gyerekekre.
Így volt, igaz volt, mese volt!
