A hóember szívének titka: mit rejt a hó alatt?
Valahol egy kis faluban, ahol a tél minden évben vastag takaróba burkolja a házakat és fákat, különleges dolog történt. A falu szélén, egy hóval borított udvaron állt egy hóember, akinek a szíve nem csupán hóból volt. Volt valami varázslatos, valami titokzatos abban a hóemberben, amit senki sem értett egészen addig, míg egy hideg januári napon Peti, a kíváncsi kisfiú, el nem indult, hogy megfejtse a hóember szívének titkát.
Ahogy Peti közelebb lépett, látta, hogy a hóembernek mosolygós szénszemei és egy répaorra van, fején régi fazék, nyakában sál. De Peti mást keresett. Vajon lehet-e igaz, hogy minden hóember szívében valami különleges rejlik? Peti csendben suttogta: „Hóember, neked van szíved?”
Mesebeli kezdetek: hogyan születik a hóember?
Peti nem volt egyedül. Húga, Lili is csatlakozott hozzá, hóemberépítés közben gyakran beszélgettek arról, vajon hogyan is születik meg egy hóember lelke. Egy napon, ahogy a friss hó rájuk hullott, Lili megkérdezte: „Szerinted, amikor hómadarak szállnak, ők hozzák a hóember szívét?” Peti elmosolyodott és így válaszolt: „Lehet, a hómadarak adják hozzá a szeretetet!”
A két gyerek együtt kezdte formázni a hóembert. Először nagy, kerek testet, aztán kisebb fejet tettek rá. Szemet, orrot, gombokat raktak, és végül a sálat is a nyakába kötötték. De Lili azt mondta: „Valami hiányzik. Hogy lesz szíve a hóembernek?”
Szívből építve: a hóember lelke és érzelmei
Lili hirtelen a zsebéhez nyúlt, és elővett egy piros gombot. „Ez volt a nagymama kabátján. Ez lehetne a hóember szíve.” Peti bólintott, és óvatosan a hóember testébe nyomta a gombot. „Most már van szíve!” kiáltotta boldogan.
Ahogy elütött az este, a két testvér visszanézett az ablakból a hóemberre. Olyan nyugodtan állt ott a holdfényben, hogy úgy tűnt, mintha valóban lélegzene. Lili megjegyezte: „Most már biztosan tudja, milyen szeretni.” Peti hozzátette: „Mert adtunk neki egy igazi szívet.”
Egyszer csak a hóember megmozdult. Persze csak egy ici-picit, de mintha a piros gomb egy pillanatra felragyogott volna. Egy halk hang hallatszott: „Köszönöm, hogy szívet adtatok nekem!” A gyerekek egymásra néztek, és tudták, hogy valami csodálatos történt.
Hóember barátságok: meleg pillanatok a télben
A hóember innentől kezdve minden este „beszélgetett” a gyerekekkel. Ha szomorúak voltak, a hóember mosolya megnyugtatta őket. Ha örültek, a hóember mintha még fényesebben ragyogott volna. Lili gyakran mesélt neki a napjáról, Peti pedig rajzokat tűzött a sáljára.
Egy este, mikor nagyon hideg volt, Lili megkérdezte: „Hóember, nem fázol itt kint egyedül?” A hóember halk suttogással válaszolt: „Nem, mert a ti szeretetetek mindig felmelegít.”
Így telt el a tél. A gyerekek minden nap kirohantak hozzá, hogy egy jó szóval vagy öleléssel ajándékozzák meg barátjukat. És a hóember szíve, az a piros gomb, minden reggel melegen ragyogott a hóban.
A hóember szíve megolvad: búcsú a tél végén
A tavasz lassan érkezett meg. A nap egyre többet nevetett az égen, és a hó is olvadni kezdett. Egyik reggel a gyerekek már csak a hóember helyét találták, a sálat, a fazekat, a répaorrot, és… a piros gombot.
Lili lehajolt, felvette és így szólt: „A hóember szíve itt maradt nekünk.” Peti hozzátette: „A szeretet, amit adtunk neki, mindig velünk lesz.”
Hazavitték a gombot és elrakták egy kis dobozba, hogy minden télen emlékezzenek rá: nemcsak hóembert építettek, de barátot is szereztek, akinek a szíve a szeretetükből született.
Így volt, igaz is volt, ez volt a mese! Vagy talán nem is igaz, de ilyen szép mese volt! Így volt, úgy volt, lehet, hogy csak mese volt, de a szeretet mindig valóság!
