A hercegnő és a hűséges kutyája

A királyság határán állt egy eldugott, sűrű erdő, amit az emberek csak úgy neveztek: „Az Elveszettek Erdeje”. Nem csoda, hogy kevesen merészkedtek be ide, hiszen a fák alatt sötétség uralkodott, és legendák szóltak arról, hogy aki ide betéved, soha többé nem tér vissza. Ám volt egy kivétel: Liliána hercegnő és hűséges kutyája, Brutus.

Egy nap, amikor Liliána a királyi palota kertjében sétált, aggódó hírnök érkezett apjához, a királyhoz.

„Uram, az Elveszettek Erdeje ismét nyugtalanságot okoz. A falu lakói eltűntek, és különös hangokat hallottak a fák között.”

A király arca elkomorodott, de mielőtt válaszolhatott volna, Liliána közbeszólt.

„Apa, engedd meg, hogy utánajárjak ennek! Brutus és én nem félünk az erdőtől.”

„Liliána, az erdő veszélyes, és te vagy a birodalom reménysége. Nem kockáztathatunk meg egy újabb eltűnést” – válaszolta a király aggodalmasan.

„De apa, én hiszek abban, hogy a bátorság és a hűség megmentheti a falusiakat. Brutus mellettem lesz, és együtt szembeszállunk bármi is leselkedik ránk” – érvelt Liliána.

Hosszas vita után a király beleegyezett, de kikötötte, hogy a hercegnő legyen óvatos, és az első jelre térjen vissza.

Liliána és Brutus elindultak az erdő felé. Ahogy egyre mélyebbre hatoltak, a fák sűrűsödtek, és a madarak hangja elcsendesült. Az erdő levegője hűvösebbé és nyomasztóbbá vált.

„Ne aggódj, Brutus. Tudom, hogy megtaláljuk a választ” – suttogta a hercegnő, miközben megsimogatta a kutya fejét.

Brutus morgással válaszolt, mintha érezné, hogy valami közeleg. Hirtelen léptek zaja törte meg a csendet. A sötétségből egy idős asszony lépett elő, hosszú, kopott ruhában.

„Mit keresel itt, gyermek?” – kérdezte rekedtes hangon.

„Az erdő titkait keresem, hogy megmentsem a falusiakat” – válaszolta határozottan Liliána.

Az asszony elmosolyodott, és egy kis patakhoz vezette őket. „Ez a patak elvezet a rejtett völgybe, ahol az erdő szíve dobog. Ott találod meg a választ.”

Liliána és Brutus követték a patakot, mígnem egy hatalmas tisztásra értek. A tisztás közepén egy ősi fa állt, ami különös, zöld fényt árasztott. Ahogy közelebb értek, a fény egy alakot öltött: egy hatalmas, fekete farkasét.

„Ki vagy te?” – kérdezte remegő hangon Liliána.

„Én vagyok az erdő szelleme. Az emberek elfelejtették tisztelni a természetet, és most meg kell fizetniük a következményeket” – válaszolta a farkas.

„De miért ártasz az ártatlanoknak? Kérlek, engedd el őket!” – könyörgött a hercegnő.

„Csak akkor engedem el őket, ha bebizonyítod, hogy méltó vagy a természet barátságára” – mondta a farkas, és egy nehéz próbát adott a hercegnőnek: egyetlen virágszálat kellett megtalálnia a tisztás végében anélkül, hogy bármit is ártana a környezetének.

Liliána óvatosan lépett, minden mozdulatát megfontolva. Brutus hűségesen követte, figyelve minden neszre. Végül megtalálta a virágot, és gyöngéden leszakította.

„Megtettem, amit kértél. Kérlek, engedd el a falusiakat” – mondta Liliána, és átnyújtotta a virágot a farkasnak.

A farkas szeme lágyabb lett, majd a virágot elvette, és a szélbe fújta. Ahogy a szirmok szétszóródtak, a tisztás megvilágosodott, és az erdő újra békéssé vált.

„Megmentetted őket. Mostantól az erdő barátja vagy. Vigyázz rá” – mondta a farkas, majd köddé vált.

Liliána és Brutus diadalmasan tértek vissza a királyi palotába, ahol a király hálásan ölelte át lányát.

„Bátor voltál, Liliána. Megmentetted a királyságot.”

És azóta az Elveszettek Erdeje már nem volt félelmetes hely, hanem a királyság ékköve, amit mindenki tisztelt és szeretett. Liliána és Brutus története pedig generációkon átívelően hirdette a bátorság és hűség erejét.