A fekete macska (török mese)

A fekete macska (török mese)

A fekete macska (török mese)

A fekete macska (török mese)

Egyszer volt, hol nem volt. A régi időkben, széna volt a szitában, s egy padisahnak volt három leánya. Egyik szebb volt, mint a másik. A világ minden táján szájról szájra járt a leányok szépsége. Szépségük úgy ragyogott, mint a telihold éjjel, s mint délben a Nap.

Mindhárman férjhez menendő, eladósorban voltak. A három leányért már számtalan kérő jelentkezett házassági ajánlattal a szerájban. Az egyik a padisahnak nem tetszett, a másikat a szultána nem tartotta megfelelőnek.

– Felséges uralkodóm! Ez így nem mehet tovább. Ha a leányainkat a legmegfelelőbbnek adjuk, azzal a többi ifjat megbántjuk. Talán a leányaink sem lennének igazán boldogok. A legjobb lesz, ha csináltatunk három aranylabdát, aztán a kikiáltókkal kihirdettetjük, hogy aki házasodni akar, az, sorban három napon keresztül a szeráj előtti téren gyülekezzen. A leányaink sorban dobják el a labdákat, s akit a labda eltalál, annak adjuk feleségül. Ez ellen senki sem szólhat egy szót sem. A leányok, ha szerencsések, családi fészket rakhatnak. – javasolta a szultána a padisahnak. A padisahnak megtetszett a jó ötlet. Magához hívatta a leányokat, s elmondta, hogy anyjukkal mit határoztak.

Amikor a labda kész lett, az ország minden részében hangosan kiabáltak a kikiáltók.
– Ej, ország népe! Hallottuk, nem hallottuk senki se mondja! Padisahunk három leányát kiházasítja. A hó utolsó csütörtökjén a legidősebb, pénteken a középső, szombaton a legkisebb a szeráj erkélyéről egy labdát fog elhajítani. Akit a labda eltalál, annak adja a padisahunk a leányát. Mindazok, akik házasodni akarnak, azokon a napokon a szeráj előtt gyülekezzenek! – hirdették a nép között.
Megörültek a házasodni vágyók. Mindenki magában abban reménykedett, hátha majd őt találja el a labda.

Végre elérkezett a hónap utolsó csütörtöke. A szeráj előtt a tér úgy nézett ki mintha ott valami nagy ünnepséget tartanának. Az ifjak a legszebb ruháikba öltöztek, jól kicsínosították magukat, s várták, hogy a padisah legidősebb leányának elnyerjék a labdáját.
Ahogyan előre kihirdették, egyszer csak feltűnt az erkélyen a padisah, a szultána és a három leány. A nép örömujjongása közepette üdvözöltek minden jelenlévőt, aztán a legnagyobb leány az erkélyről a térre hajította az arany labdát. A labda senkit sem talált el, gurult, gurult a szerájjal szembeni romos kunyhóhoz, abba beleütközött, s ott megállt.

Erre aztán igazán nem voltak felkészülve. Az emberek kiabáltak, ordítoztak, tiltakoztak, s azt akarták, hogy a leány dobjon még egyszer. Odavitték neki a labdát, s a lány még egyszer eldobta. Mindenki feszülten figyelte tekintetével, ugyan hová, merre száll a labda, de ismét senkit sem talált el, gurult, gurult a kunyhóig, végül annak csapódott neki. Az emberek most is tiltakoztak, a padisah erre azt mondta, három a nép választási joga, s ezért még egyszer elhajítatta a leányával a labdát. Az arany labda, harmadszor is ugyanahhoz a kunyhóhoz gurult, annak ütközött neki.

Most már senki sem szólhatott, egy árva szót sem. A sokadalom feloszlott.

– Mit tegyek? Ott vár a sorsom. – mondta a legidősebb leány.
Bementek az erkélyről, a padisah parancsára összehívták a szeráj népét, s hozzákezdek a leány feldíszítéséhez. Menyegzői ruhába öltöztették, hajába aranyszálakat fontak, fejére ékes fátylat borítottak, majd kocsiba ültették, elvitték a szerájjal szemben levő kunyhóhoz, s ott szállt ki a leány.
A leány ment egyenesen a kunyhó kapujához, a szíve úgy vert, hogy majd kiugrott, amikor belépett, s félrehúzódva leült és várt. Csak várt és várt, de oda senki se nem érkezett, se nem távozott.

Meglehetősen unatkozott, ezért aztán járkálni kezdett, s ekkor észrevett egy ajtót. Nem volt bezárva, keze kis nyomására megnyílt. S ekkor mit látott? Belül egy hatalmas nagy szeráj volt, de olyan egy szeráj, hogy csak na! Az apja szerája e mellett csak egy kis házikó! Bement, s csodálkozva nézelődött jobbra, balra, szép lassan járva szemlélődött. Amerre nézett, a szája a csodálkozástól tátva maradt, mert minden, amit látott, rubintból, smaragdból, gyémántból, gyöngyből, aranyból, és más értékes drágakövekből, készült. A hatalmas márványoszlopok mindegyikét arany övezte, s még ezen felül, drágakő berakás is díszítette. A szobák, folyosók mind színes márványból voltak. A leány akármerre nézett, csak ámult.

– Az én apám nincs annyira gazdag, mint ennek az országnak a padisahja. – mondta magában. Sétálgatott, s amint egyszer megállt, előkerült egy fekete macska, s követni kezdte a leányt, akármerre ment, vele tartott a macska, nem távozott el mellőle. Valami rossz érzés kerítette markába, s elzavarta a macskát. Az állat egy kis időre eltűnt, de aztán ismét visszajött, s a leánnyal együtt sétált. Ekkor már megmérgesedett a leány és kezével egy jó nagyot ráhúzott a macskára, s az elfutott szomorúan nyávogva.

Ahogy a macska eltűnt, a leány ismét egy ajtó előtt találta magát. Az arany fogantyúját megforgatva, bement rajta. Megint egy másik szobába jutott, s azt látta, hogy középen egy pompásan megterített asztal áll. Az asztalon különféle étel, mindenfajta gyümölcs és édesség sorakozik. Igen ám, volt ott minden, de sehol sem, látszott egy árva lélek sem. Hiába járatta körbe a szemét, itt is csak gyémánt, zafír, rubint díszeket látott. A padlót selyemszőnyegek borították, az ablakokat válogatott indiai selyemfüggönyök takarták, az ülőbútorokat csodálatos színű atlasz szövetekkel vonták be, az asztalon szemkápráztató aranytányérokból és kristály poharakból áll a teríték.

A leány látta, hogy senki sincs a szobában, magában leült az asztal mellé, s hozzákezdett falatozni. Közben ismét előkerült a macska, s a leány lábához dögölőzött, aki erre felsikoltott. Most már nagyon megharagudott a leány, felpattant ültéből, s egy jó nagyot csapott a macskára, kinyitotta az ajtót, kihajította az állatot, s mögötte bezárta az ajtót.

Jól megtömte a hasát, aztán félre húzódott s leült egy sarokban. Esteledett, kezdett besötétedni, a leány azon törte a fejét, hogy mit fog a sötétben csinálni, s abban a pillanatban magától kigyúltak az asztalon a gyertyák. Ezt látva nagyon elcsodálkozott. Közben elálmosodott, ültéből felállt, elhagyta a szobát. Végighaladt a folyosón, s közben minden ajtót megnyitott, s bekukkantott. Az egyik szoba szebb, díszesebb és vonzóbb volt, mint a másik, mindegyikben gyertyák égtek, de senkit sem látott, egyik helyiségben sem.

Végre, amikor már az utolsó kinyitott ajtót nyitotta ki, s bepillantott, csodás érzés töltötte be a lelkét. Amit megpillantott, az, egy az apja szerájában sohasem látott szépséges szép hálószoba volt. A szoba egyik szegletében ragyogott a fényezett diófa ágy melyet faberakások díszítettek, rajta aranyhímes vörös atlasz takaró ragadta meg a leány tekintetét. Szanaszét vastag süppedő perzsaszőnyegek voltak a földre terítve. Az ágy takaróját, párnáit mind, mind rubintok ékesítették. Szemkápráztató kristály gyertyatartókban égtek a gyertyák, a hatalmas ablakokat földig érő sötétvörös bársony függönyök takarták, mindezek különös szépséget adtak ennek a szobának. Arannyal kivarrt papucsok álltak az ágy végénél, mintha csak a gazdára várnának.

A már igencsak elálmosodott leány ennyi szépségnek nem tudott ellenállni. Bement, és kivett az ágy lábánál felakasztott vörös selyem tarsolyból egy kék selyem hálóruhát, azt magára öltve lefeküdt az ágyba.

Nem sokkal ezután, alvás közben különféle zajokat hallott, melyekre rémülten felriadt. Alig hogy elszenderedett, a lárma még nagyobb lett. Kint viharos szél fújt, egymás után villámok cikáztak, a föld rengett. A szerencsétlen azt se tudta mi tévő legyen. Az ajtók maguktól ki- becsapódtak, az ablaküvegek kitörtek. Félelmében jól elbújt az ágyban, s várakozott. A lárma, a süvítés, villámlás folytatódott, ahelyett hogy valamit csökkent volna, inkább növekedett.

Lassan világosodni kezdett, s nemsokára alább hagyott a zaj. A leány reggel fürgén kipattant az ágyból, a szobát elhagyta, végigfutott a folyosón, kiszaladt az utcára, sietett haza az édesapja szerájába. Otthon apjának, anyjának és a testvéreinek részletesen elmesélte a történteket, de egy szót sem ejtett a szemközti szeráj pompájáról. Térjünk most a középső leányhoz.

Aznap rajta volt a sor, hogy az arany labdát elhajítsa. A házasodni akaró ifjak megint szép ruhákat öltöttek, s a szeráj előtt gyülekeztek. A padisah feleségével és leányaival megjelent az erkélyen, s a középső leány az arany labdát a tömeg felé dobta. A labda a tömegből senkit sem talált el, gurult, gurult egészen a romos kunyhó kapujáig, annak nekiütődött, s megállt. Ugyanúgy, mint tegnap, az ifjak megint tiltakoztak, s nagy hangon azt követelték, hogy a leány még egyszer dobja közéjük az arany labdát. A padisahnak nem volt más választása, odahozatta a labdát, s a középső leány még egyszer elhajította. Hát nem megint az előbbi ismétlődött meg? A labda a romos kunyhónak ütközött.

A nép ismét tiltakozott, hivatkozva arra, hogy a nép háromszor szavazhat, tehát még egyszer utoljára el kell dobni a labdát. A padisah elfogadta a nép akaratát, ismét eldobatta leányával a labdát. De azt szokták mondani, hogy semmit sem lehet tenni, a sors ellenében, s így történt most is, mert a labda megint a kunyhóhoz gurult, nekicsapódott és ott maradt.

A tömeg rossz szájízzel, egymás közt szomorúan beszélgetve szétszéledt.
– Mit tegyek? Ott vár abban a kunyhóban a sorsom. – mondta a középső leány. A szolgáló lányok őt is feldíszítették, hajába arany szálakat fontak, fejére ékes fátylat borítottak, felöltöztették menyasszonyi ruhába, így vitték ki az utcára, a kis kapuhoz érve beküldték a kunyhóba.

Egy ideig üldögélt, s amikor észrevett egy ajtót, felkelt, kinyitotta. Amint az ajtó kinyílt, a szemkápráztató szépségeken ő is ugyanúgy elámult, mint a nővére, és bizony neki is tátva maradt a szája. Belépve az ajtón, az apja szerájához nem is hasonlítható páratlan szépségű folyosón indult el, s közben csodálkozva nézelődött. Ahogy lassan haladt, feltűnt mellette egy fekete macska, s állandóan a szoknyájához, lábához dörgölődzött. Ő is, mint a nővére, nem kedvelte ezt a macskát, ezért el akarta zavarni, de a macska nem tágított mellőle, ezután már együtt sétálgattak. Egyszer aztán a leány elkapta a macskát, és egy jó nagyot rácsapott. A macska keservesen nyávogva távozott.

Most már a macskától megszabadultan folytatta a leány a sétáját. Egy ajtó előtt megállt, a mögött volt az étkező szoba. Az asztalon különféle friss étkek, roston sültek, eddig sohasem látott gyümölcsök, édességek és sütemények sorakoztak. A leány majd elájult a szoba bútorzatának, padlójának, díszeinek szépségétől, de mivel már eléggé megéhezett, bement, s mindjárt az asztalfőre ült, s jócskán falatozva kezdte megtölteni az éhes gyomrát.

Amint falatozott a jobbnál jobb ételekből, meglátta a fekete macskát, aki nyávogva fájdalmas tekintettel nézett a leányra, s közben a szoknyája szegélyéhez és a lábához dörgölődzött, mert bizonyára ő is akart enni. Most már annyira megharagudott a leány az őt állandóan követő fekete macskára, hogy felugrott ültéből, ráütött, jól felpofozta és meg is rúgta, a szerencsétlen állatot, majd kihajította az ajtón. Az állat keservesen nyávogva eltűnt.

A leány jót falatozott, lassacskán sötétedni kezdett, s az asztalon a gyertyák maguktól meggyulladtak. A leány fel se tudta fogni, ugyan hová is került. Nagyon elálmosodott, felkelt az asztaltól, kiment az étkezőből és sétálgatott. Minden ajtót megnyitott, ami csak elé került, és sokáig nézegette az atlasszal és selyemmel kárpitozott, s gyémánttal, arannyal, rubinttal, smaragddal ékesen berakott bútorokat, kristály kelyheket, selyem szőnyegeket és a márványoszlopokat.

Ő is, csakúgy, mint a nővére, megállt a hálószoba előtt, de mivel már majdnem elnyomta az álom, bement s bevetette magát az ágyba. Azonnal mély álomba zuhant. A legédesebb álmából nagy zaj ébresztette fel. Az ablakok gyorsan ki-be csapódtak, az ajtók ki- becsukódtak, villámok cikáztak, megszakítás nélkül dörgött az ég, rengett a föld. Ágyában összegömbölyödött, a paplant a fejére húzta, s reszketve várta a hajnalt.

Amint megvirradt, a zaj abbamaradt. A leány felkelt, s hazafutott az édesapja szerájába. Apjának, anyjának és a testvéreinek igazat adva nővérének elmesélte mindazokat a szörnyűségeket, amiket átélt, de az épület szépségeiről egy árva szót sem ejtett.
Aznap a legkisebb leányra esett a sor, hogy elhajítsa az arany labdát.
A legkisebb leány az arany labdát eldobni kiment az erkélyre. Az ifjak akik már értesültek az eseményről ismét szépen kiöltöztek, díszesen várakoztak a szeráj előtt. A padisah, az anya szultána, a legidősebb és a középső leány is kiment az erkélyre. Mindenki nagyon izgatott volt, mert tudták, hogy a legkisebb után, már nem marad más leány, aki az arany labdát elhajítja.

A legkisebb leány nagy erővel dobta el az arany labdát. A téren minden fej követte a labda röptét. A labda, anélkül, hogy hozzáért volna valakihez, ismét a romos kunyhónál állt meg. Abban a pillanatban a téren álldogálókat elöntötte a méreg. Kiáltozni kezdtek: “Mi ebből semmit se értünk! Minden elhajított arany labda odamegy! Ezt a dobást nem fogadjuk el, még egyszer el kell dobni a labdát!” A padisah beleegyezett, jelt adott, a labdát visszahozták és a legkisebb leány az erkély széléhez állva, teljes erejével elhajította a labdát az emberek felé. Ámde milyen bámulatos! Mintha szárnyat kapott volna a labda, röptében irányt változtatva szállt a kunyhó irányába. Nemsokára mindenki ugyanazon a helyen látta a labdát, mint az első dobás után, a kunyhó előtt. A nép, mind az előző többi esetben is, ezt se fogadta el, mondván, hogy három a nép szavazása, a padisah ezt tudomásul vette, s még egyszer eldobatta a labdát.

Nagyon izgatott volt a legkisebb leány, mert már úgy érezte, hogy mégiscsak abban a kunyhóban vár rá a sorsa. Ez csak remény! Talán ez egyszer mégis csak eltalál valakit ez a labda, gondolta, s lassan eldobta a tömeg felé az arany labdát. A labda a tömeg közepébe esett, ámde senkihez sem ért hozzá, hanem gurult, gurult egyenesen a kunyhóhoz, s ott megállt. A téren várakozók erre már nem tudtak semmit sem mondani, lehajtott fővel, bánatosan elódalogtak.

Miután mindannyian bementek az erkélyről, a nővérek még egyszer elismételték a húguknak, mindazt a sok szörnyűséget, amit a kunyhóban átéltek, de ő egyikükre se hallgatott.
Az ő hajába is aranyszálakat fontak, elfátyolozták, elvitték s otthagyták a kunyhó előtt. A legfiatalabb leány a kaput megnyitotta, s bement a kunyhóba, s odabent járkálni kezdett. Egy ajtó ötlött a szemébe, betaszította, s mit látott? Egy olyan szemkápráztató szerájt, hogy csodálkozásában az ujjába harapott. De hiszen erről a csodálatos szépségről egy szót sem szóltak neki a nővérei! Az ujja a szájában maradt, összemarkolta a fátylát, és sétálni indult a szerájban. “Vajon mi történhetett, hogy a nővéreim egy ilyen szépséges szerájból hazaszöktek? Milyen jó, hogy én kész voltam a sorsom elfogadni, így jutottam egy ilyen szép helyre.” – mondta magában, s közben tovább sétálgatott, nézelődött.

Séta közben egy fekete macskát pillantott meg. A fekete macska vele együtt ment, s néha a lábához dörgölődzött. A kis szultánának nagyon megtetszett ez a fekete macska.
– Áááá, nem is vagyok itt olyan egyedül! No, lám, még egy barátom is van. – mondta a leány kedvesen, aztán ölbe kapta a macskát, s dédelgetni kezdte.
– Az én smaragdszemű, fényes szőrű arabom, hogy te milyen édes vagy! – mondta a macskának.
A macska nagyon megszerette a jószívű leányt, aki most nem ütötte őt, hanem kényeztette, ezért rögtön a vállára ugrott. A leány nagyon örült annak, hogy a macskával ilyen jól összebarátkoztak. Tovább járkált a vállán a macskával.
Ámulta és bámulta a sok szép dolgot, azt hivén, hogy álmodik, s örült, hogy eljött ebbe a gyönyörű szerájba. Elértek az étkező szoba elé, az ajtaja nyitva állt, az asztalon frissen készült ételek voltak láthatók, csak úgy áradt a jó illatuk az ajtó felé.

A kis szultána az ajtón át fekete macskával együtt ment be. Hogy mi minden volt azon az asztalon! Csak ránézett, és máris megjött az étvágya, egészen éhesnek érezte magát. Helyet foglalt az asztalfőn, evett egy falatot, egy falatot pedig a mellette várakozó macskának adott. A macska elvette a falatot, s örömében a leány szoknyája szegélyéhez dörgölődzött. Amelyik ételből evett a leány, abból a macskának is juttatott, ebben semmi különbséget nem tett. Így aztán a kis szultána és a fekete macska együtt szépen jóllakott.

Meglehetősen kezdett már besötétedni, s az asztalon a gyertyák maguktól meggyulladtak. Ezen a kis szultána meglepődött, de meg is örült neki. Elámult a csodától, de ahogy ott üldögélt, unatkozott és jól elálmosodott. Felállt és kiment az étkezőből a folyosóra, ahol meg megállt és mindenhová bekukucskált. Percekig bámulta, s még sem tudott betelni a szobák szemkápráztató szépségével.
Így érkezett a hálószobához, s a fekete macska mindvégig mellette maradt, szaladgált körülötte, de néha a vállára is felugrott. A kis szultána majd elájult a hálószoba függönyeinek, szőnyegeinek, gyertyatartóinak és ágyának a gyönyörűségétől.

– Hej, Allahom, hogy lehet az, hogy egy ilyen szerájban, melynek nincs is párja az egész földön, nincs egy emberfia se? Minden rendben lenne, de hol a szeráj tulajdonosa? – mondta magában.
Aztán levetkőzött, bebújt az ágyba, a fekete macskát átkarolta, s mindketten elaludtak. A kis szultána fel se ébredt reggelig. Nyugodt éjszaka után, amikor kinyitotta a szemét, hát mit nem látott? A szobában, színpompás selyemruhákban, szoborként álló szebbnél szebb szolgálólányok, az egyiknek a kezében arany ibrik, a másiknak arany tál, egy megint másiknak a kezében arany szállal hímzett, igazgyöngyökkel díszített törülközővel állt, mintha csak arra várnának, hogy ő felébredjen. Oldalára pillantott, de a fekete macska nem volt ott. Ezért elszomorodott.

– Hol az én kedves barátom? – kérdezte a szolgálóktól, de azok közül senki se válaszolt neki, mintha egyiknek se lett volna nyelve. Hiába próbálkozott, a lányokat nem tudta szólásra bírni. A kis szultána minden szavát megértették, minden kívánságát teljesítették, de nem szóltak egy árva szót sem.
Két éjszakát töltött a kis szultána ebben a páratlan szerájban. Esténként találkozott a fekete macskával, s együtt sétálgattak, s étkezés után együtt feküdtek le aludni. De reggelre sohase találta maga mellett a macskát, s a szolgálóleányoktól pedig hiába érdeklődött felőle, választ nem kapott. Reggelente, amikor felébredt a mosolygós, szép szolgálóleányok mindig más-más ruhában jelentek meg előtte.
Eljött a harmadik éjszaka. A kis szultána, befeküdt az ágyba.

– Ma úgy teszek, mintha aludnék, de ébren maradok, hadd lássam hová tűnik el a macska. – határozta el magában.
Úgy is tett az ágyban, mintha aludna. A szemét lehunyta, s meg se mozdult. Mint minden este, most is mellette feküdt a fekete macska. A kis szultána nagy izgalomban, félig kinyitott szemmel, de leskelődött. De mégis elnyomta az álom. Éjféltájban, egy koppanást hallott, mire kissé megemelte a fejét, s meglátta, amint a fekete macska leugrik az ágyról. Szemével követte a macska mozgását. A fekete macska a szobában járkált, megnézte az ajtókat, ablakokat, aztán visszaugrott az ágyra s hosszasan szemlélte az arcát, őt figyelve, hogy alszik-e, vagy sem. Azt gondolván, hogy igazán alszik, leugrott megint a földre, megállt a szoba közepén, háromszor megrázta magát, s a mikor harmadjára tette ezt, hát mit nem látott a kicsi szultána? A szobából eltűnt a fekete macska, s rögvest a helyén egy sudár termetű, nagyon csínos, ifjú jelent meg, aki olyan szépséges volt, mint a déli nap. A leány egyre izgatottabbá vált.

– Volt annak valami különös oka, hogy az eldobott arany labda háromszor is ennek a kunyhónak a kapujához gurult, s itt állt meg. Ez tehát azt jelentette, hogy az én jövendőbeli sorsom és férjem ez a derék ifjú -, gondolta magában a leány.
Az ifjút látva a szoba közepén, a leány eligazgatta selyem öltözékét, aztán felült, majd felkelt és kiugrott az ágyból. Látta hogy a szép ifjú félénk és most azt se tudja, mit tegyen.
– Ejnye, fekete macska, miért nem mondtad meg nekem mostanáig, hogy te ember fia vagy?
-Szultánám! Mindennek megvan a maga ideje. Meg is mondtam volna neked. Mos már, magadtól jöttél rá, s ettől fogva halálunkig együtt maradunk. Mostantól te vagy az életem társa, és a kedves, szeretett feleségem. Azonban nappal nem maradhatok melletted, csak éjjel tudok hozzád jönni. – válaszolt az ifjú.
– Nem tudom ezt felfogni, miféle dolog ez? Miért nem tudsz velem lenni nappal? – kérdezte szomorkásan a kis szultána.
– Ne siesd el! Eljön az idő, s idejében majd ezt is meg fogod érteni. – válaszolt mosolyogva a szép ifjú.
– Jól van, de sohasem fognak velem beszélgetni a szolgálólányok?
-Nem szólalnak meg? Már szabad és forog a nyelvük, mostantól minden kérdésedre válaszolnak, s mint korábban is, minden kívánságod teljesítik. – válaszolt kacagva az ifjú.

Ahogy az ifjú megígérte, a következő naptól kezdve a szolgálólányok a kicsi szultána minden kérdésére válaszoltak. Mind jószívű, engedelmes volt és mosolygósan jártak-keltek. A kis szultána ha valamit kívánt, elég volt csak a fejét mozdítania, vagy a kezét felemelnie, közülük rögtön három, öt sietett azt teljesíteni. És hogy a szultánájukat ne zavarják a lábujjhegyen jártak a szobában, s hogy éjjel álmából fel ne ébresszék, szótlanul végezték munkájukat.
Így telt el három-négy nap.

– Ha megengednéd, meghívnám a nővéreim, s megvendégelném őket. Szeretném, ha látnák, milyen boldog vagyok. – mondta a férjének egy este.
– Nosza, tedd meg, hiszen ez a te szerájod. Amit kívánsz, megteheted. A szolgáló leányok az inasokkal együtt, minden a rendelkezésedre áll. És amiért te nem vertél el engem, s el sem zavartál, azt sem mondtad nekem, hogy koszos fekete macska vagyok, magad mellől el nem űztél, mindenem, sőt a lelkem és életem is a tiéd. – válaszolta az ifjú.
Mi most térjünk a padisah szerájába.

Néhány nap óta, se híre, se hamva nem volt a kicsi szultánának, a nővérei folyton az ablakban kíváncsiskodtak, majd elküldték a dadát, hogy ő szerezzen friss híreket. A dada elindult a kunyhóhoz, odaérkezve megzörgette a kapuját. Az inasok megnyitották a kaput, s megkérdezték, hogy mit akar. A dada elmondta, ő volt a kis szutána dadája, kíváncsi a szerájra, s azért jött, hogy megkérdezze, hogy van, s miként él.

Az inasok beeresztették a dadát, s a kis szultána elé vezették. Megörült a dada, látva, hogy a kis szultánának, jól megy a sora, örömben és boldogságban él, de egyben el is csodálkozott miközben örömében a szultána nyakába borult. Jobban körülnézve a szája is tátva maradt a látványtól. A kis szultána ékszereit, az ujján ragyogó gyűrűket ámulattal szemlélte. A padisah szerájában se található, minden szépséget felülmúló gyönyörűségekről nem tudta levenni a szemét, s némultan bámulta mindezt. A selyem, tüll és toll öltözékekben járkáló szolgáló lányok az angyalokhoz voltak hasonlók. Ahogy ezekre nézett, amit mondani akart azt is elfelejtette, de azért lassan összeszedte magát.
– Kedves szultánám, padisah atyád, szultána anyád mind nagyon aggódnak miattad, szeretnék tudni, mi van veled. Engem azért küldtek, hogy lássalak téged, s nekik elmondjam, amit láttam. – nyögte ki végre a megilletődött dada.

– Ugyan már, miért kell kíváncsiskodni? Íme látod, hogyan élek. Nagyon boldog vagyok. A sehzádém nagyon szép és jószívű. Eredj, s mondd el. A nővéreim és téged holnap várlak ebédre vendégségbe, meghívásom add át nekik. – mondta kacagva a kis szultána.
– Jó rendben van. Elmondom, hogy mit láttam, s átadom az ebédmeghívásod is. – mondta a dada, s amint befejezte, csodálkozva még egyszer jól körülnézett, s Allaha iszmarladik szavakkal elbúcsúzott, a kunyhóból kiment s eltávozott.

Amint megérkezett a szerájba azonnal sietett, hogy a látottakat a padisahnak a szultánának, s a kis szultána nővéreinek elmesélje. Amit mondott, azt nővérek érdeklődéssel, de irigyen hallgatták. Nehezen várták a következő napot. Reggeli után siettek padisah apjukhoz, s engedélyét kérték, hogy a húgukat meglátogathassák. A padisah engedélyezte a látogatást. Felöltöztek szép ruhákba, s egyenesen mentek a kunyhóba, megzörgették a kapuját, nemsokára az megnyílt előttük. Minden ragyogott a tisztaságtól, a szolgák bevezették őket, a szolgálóleányok kétoldalt úgy járkáltak, mint a testőrök. A két nővér álmélkodva jártatta a szemét mindenfelé.

Nemsokára előjött a kis szultána és nevetve üdvözölte a nővéreit, mindegyiket átölelte és megcsókolta.
Isten hozott benneteket a házamba, – mondta és mutatta nekik az utat.
A kis szultána oly csínosan és szépen volt felöltözve, hogy a nővérei csodálkozva szemlélték a ruháját, karkötőit, nyakláncait és fülbevalóit, egymás bökdösésével jelezve irigykedésüket. A folyosóra értek, s húguk egy onnan nyíló szobát bocsátott a rendelkezésükre. Miután megmutatta nekik a szobájukat, kiment s magukra hagyta a nővéreit.

– Ah, Allahom, milyen jó lenne, ha a férjem nappal velem lenne, most bemutathatnám őt a nővéreimnek. – mondta magában a kis szultána. Abban a pillanatban megszólalt egy hang.
– Parancsolj szultánám! – s amint hátranézett, meglátta a férjét látta mosolygós ábrázattal. A kis szultána nagyon megörült.
– Ah, de jól tetted, hogy eljöttél, pont most gondoltam rád! – mondta az urának.
– Parancsolj szultánám, én mindig melletted vagyok. Mivel ma meg szeretnél mutatni a nővéreidnek, a kívánságod teljesítem. Amikor étkeztek, mondd a nővéreidnek, hogy nézzenek ki a kertre néző ablakon. Amikor kinéznek, engem meglátnak. – mondta a férje, s a kis szultána nagyon megörült ennek. Otthagyta a férjét és sietett a nővéreihez.
A három nővér, beszélgetésbe fogott, a legkisebb elmesélte a vele történteket. Most már szégyenkezett magában a két nővér, azért, mert ők bizony elzavarták és megverték azt a fekete macskát. Dél lett, a kis szultána egyet tapsolt, ekkor az ajtó kitárult s három szolgálólány lépett be, majd földig hajoltak.
– Parancsolsz valamit szultánánk? – kérdezték.
– Kész van már az ebéd?
– Készen van, szultánánk -, válaszoltak majd kimentek.
A kis szultána felállt ültéből és a nővéreit az étkező szobába tessékelte. Együtt mentek az étkezőbe, és a kis szultána a nővéreinek megmutatta az asztal mellett a helyüket. Azok helyet foglaltak, de az asztal gazdagsága és fényűzése láttán a féltékenységük még inkább növekedett.
– Ugyan, mondd már, a férjed hol van? Őt sohasem fogjuk látni? – kérdezte az étkezés elején a legidősebb nővér.
– Ne siess nővérkém, őt is látod majd. – válaszolta a kis szultána.
– Nagyon szép a kertünk, láttátok már? – kérdezte a kis szultána az étkezés előrehaladtával a nővéreitől.

Az ablakok olyan alacsonyan voltak, hogy ültőhelyükből is kiláthattak. Ezért a nővérek föl se álltak, csak oldalra fordulva néztek ki a kertre nyíló ablakokon. Amint kitekintettek, a falat a torkukon akadt. Mert mit láttak? Egy kimondhatatlanul szép ifjú haladt át a kerten, s a két nővér majd elpusztult az irigységtől, egy szót s tudtak szólni, csak egymást bökdösték.

Megdöbbenten látta mindezt a kis szultána, s mindezek után, amikor folytatták az étkezést, egyszer csak besündörgött a fekete macska. Felugrott az asztalra, kiragadott az egyik tálból a töltött pulykából egy jó nagy falatot, majd elfutott. A legidősebb és a középső leány nem értett meg semmit sem a történtekből, amikor a macska az asztalra ugrott, mindketten jajgattak.

A kis szultána azonban felpattant ültéből és a fekete macska után futott. Ha a macska szaladt, ő is futott, ha igyekezett, ő is sietett. Ahogy követte a macskát áthaladt folyosókon, sötét helyiségeken, alacsony ívek alatt bújt át, s végül a kis szultána eltévedt. Egy olyan helyiségbe ért, ahonnan nem volt már tovább hová mennie. Körülnézett, és meglátott szemben egy ajtót.

Félelemmel eltelve ment az ajtóhoz, meglökte, s az kinyílt. Hát mit kellett látnia? A szobában egy arany kerevet ragyogott. A kereveten egy angyali szépségű asszony foglalt helyet. Hosszú aranyszálú szőke haja volt, de a haja vége a kerevet fejénél álló cserépből kinövő rózsa ágaiba úgy bele volt gabajodva, annyira belefonódott, hogy szinte lehetetlenség lett volna kiszabadítani. Az arany kerevet mellett egy szintén aranyból készült bölcső ringott, benne feküdt egy aranylabda szépségű kisgyermek. Nap sütötte az arcát, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, ezért keservesen sírdogált. Amikor mindezt a kicsi szultána megpillantotta, az első pillanatban nem tudta mi tévő legyen, de rögtön megsajnálta a kisgyereket.

– Jaj, kicsikém, jaj, mi van veled, milyenszép csecsemő vagy! – mondta, s odasietett a babához, s a keszkenőjével megtörölgette a gyerek izzadt arcát, aztán a fejénél lévő selyemtakaróval beárnyékolta a gyermeket. A kisgyerek megnyugodott, s felhagyott a sírással.
A kis szultána odament a kereveten ülő asszonyhoz.

– Istenemre, de szép teremtmény vagy! – mondta neki, s csodálta az asszony szépségét, majd lassan, óvatosan kiszabadította a haját a rózsa ágai közül. Amikor mindezt befejezte, lassan visszaindult, de a szoba ajtajában összetalálkozott a férjével, aki nagyon fel volt dúlva.

– Ugyan szultánám, hogyan kerültél te ide? Az asszony, aki a kereveten ül, az egy peri leánya. Ha felkel a kerevetről, téged is és engem is megfojt. Gyorsan tűnjünk el innét! – mondta a feleségének, s ekkor a peri leány már fel is kelt a kerevetről, s közeledett az ifjúhoz.

– Ne félj sehzádém, ne félj! Az egyik emberfia jószívű, a másik gonosz szívű. Ez a leány jószívű volt. Nemcsak a hajam szabadította ki a rózsa ágai közül, hanem a gyermekem is megóvta a naptól. Ha velem és gyermekemmel nem cselekedett volna jót, akkor nem hagytalak volna épségben benneteket. Így hát, mivel jót cselekedett, ennek fejében neki is és neked is megbocsátok. Ami csak van a szerájomban, mind nektek adom ajándékul. Éljetek itt boldogan egész a halálotokig. – mondta a peri leány, s alighogy befejezte szavait, a bölcsőből kivette a gyermekét és már el is tűnt a szem elől.
Amint eltűnt a peri lány, mélyen felsóhajtott az ifjú sehzáde.

– Hála az égnek! Megmenekültünk! – mondta, majd a szultánához fordult.
– Kedves szultánám, nem is tudod, milyen nagy veszedelemtől szabadultál meg. Most már nem félek semmitől, úgy mehetek mindig, mindenhová, akárcsak te. Én is olyan emberfia vagyok, mint te, az én apám is padisah. Egyszer eljött hozzánk ez a peri leány, s attól fogva nem szállt le a nyakamról. Minden, ami itt található ebben a szerájban, az, az övé, amit láttál a karkötők, a gyűrűk, a nyakláncok, a fülbevalók, s minden más ékszer és dísz a világon egyetlen kincstárban sem találhatók. De látod, a jótetteidért most mindez a tiéd lett. Most már nem válunk el többé, hanem együtt élünk. Nővéreid, padisah apád, szultán anyád mindig együtt látnak majd ezen túl bennünket. Nosza, menjünk innen! – mondta az ifjú, majd kézen fogva együtt mentek a szobájukba. Összeszedelődzködtek, s átmentek a kis szultána apjának a szerájába. A kis szultána ott a férjét bemutatta a szüleinek. Elmesélt elejétől a végéig mindent, ami velük megesett.

A padisah és az anya-szultána nagyon megszerették a vejüket, s vele hosszasan, jókat beszélgettek.
Még azon a napon a kunyhó öreg, omladozó kapuját leromboltatták, s a helyébe egy szép, kastélyhoz illő kaput csináltattak.

Napokig tartó előkészületek után a padisah legkisebb leányának egy olyan fénye lakodalmat csaptak, hogy csak, na! A híre elterjedt hét országban, s négy tartományban, ódákat zengtek róla.
A menyegző pont negyven nap és negyven éjjel tartott, a negyvenegyediken házasodott össze az ifjú pár.

Ők elérték a céljukat, hulljon köles mindenki fejére… Az égből három alma hullott, az egyik az enyém, a másik a mesélőé, a maradék harmadik a tietek…

A fekete macska (török mese)

A fekete macska (török mese)

A fekete macska (török mese)