A csillagpor hercegnője: egy varázslatos történet
Egyszer, egy távoli galaxisban, ahol az égen minden este színes csillagok táncoltak, élt egy kedves és bátor kislány, Lilla. Ő volt a csillagpor hercegnője. Palotája nem volt más, mint egy hatalmas, fénylő felhő, amely szelíden ringatózott az univerzum szélén. Lilla különleges képességgel rendelkezett: ha valaki bánatos volt, Lilla csak egy csipet csillagport fújt a szívére, és a bánat elszállt, mint a hajnali harmat.
Lilla sosem volt egyedül. Legjobb barátja, Zizi, a kíváncsi kis üstökös, mindig mellette suhant, fényes csóvát húzva maga után. Zizi szemtelen volt, de nagyon szerethető, és mindig igyekezett megnevettetni Lillát. Együtt jártak csillagfényes mezőkön, beszélgettek a holdfénnyel, és hallgatták, ahogy a Nap reggelente mesél a világról.
Egyik este Lilla egy különös hangot hallott a csillagpalota ablakánál. Kívül egy kicsi, szomorú lény állt, a Nebulimanó. Sírva mondta el Lillának, hogy eltűnt a barátság szigete az űrkék óceánjából, és minden manó magányos lett.
– Ne sírj, drága Nebulimanó – szólt Lilla gyengéden. – Segíteni fogunk, igaz, Zizi?
– Persze! Induljunk most rögtön! – kiáltotta Zizi, és már forogni is kezdett izgalmában.
Nagy utazás kezdődött. Lilla csillagporral töltötte meg zsebeit, és felkerekedtek. Útjuk során találkoztak az Álmos-felhőkkel, akik örökké csak szundikáltak, és a Hangos Meteorral, aki mindenkit elriasztott a nagy nevetésével. De Lilla nem félt, és minden akadály előtt megállt, hogy szerencsét próbáljon.
Az Álmos-felhőktől megkérdezte:
– Elárulnátok, merre van a barátság szigete?
Az egyik felhő ásított egy nagyot, majd álmosan válaszolt:
– Ha segítesz nekünk, cserébe eláruljuk. Olyan régóta nem nevetett senki rajtunk.
Lilla finom csillagport fújt a felhőkre, és azok hirtelen vidáman kacagtak, puha pamutgombolyagként gurultak tova. Megmutatták, hogy a barátság szigete a Szivárvány-öböl mögött lehet, ahol egykor együtt játszottak a manókkal.
Zizi és Lilla tovább repültek. Hamarosan elérték a Hangos Meteort, aki széles vigyorral fogadta őket.
– Ááá, vendégek! Egy viccet? – kiáltotta, és már mondta is, hogy: Miért nem sírnak a csillagok? Mert nekik mindig ragyog a napjuk!
Lilla nevetett, Zizi is, de a Nebulimanó még mindig sírt. Lilla megsimogatta a kis manó vállát, és halkan mondta:
– Tudod, a barátság nem tűnhet csak úgy el, ha őrizzük a szívünkben.
Akkor, mintha varázslat történt volna, a Nebulimanó szívében felragyogott egy apró fény. Ez a fény szépen-növekedett, majd egyenesen az űrkék óceán felé repült. Ott, a Szivárvány-öböl mögött, felragyogott az elveszett barátság szigete. A manók újra egymásra találtak, és boldogan ölelkeztek.
Lilla, Zizi és a Nebulimanó örömmel nézték, ahogy a sziget újra fénybe borul. Lilla tudta, hogy a csillagpor csak segített, de a valódi varázslat a szeretetből és összetartozásból fakad.
Amikor visszatértek a csillagpalotába, Zizi csillogó szemekkel fordult Lillához:
– Nagyon bátor voltál, hercegnő!
Lilla mosolyogva válaszolt:
– Együtt sikerült. Mert a szeretet és a barátság minden akadályon átsegít.
Így történt hát, hogy a csillagpor hercegnője nemcsak boldogságot vitt a világba, hanem megtanította minden kis csillagnak és lénynek: a szeretet ereje mindennél nagyobb, s hogy a jóság és barátság mindig visszatalál hozzánk.
Ez volt úgy, ahogy volt, s lehet, hogy igaz is volt – mesének mindenesetre nagyon szép volt!
