Volt egyszer egy kicsi, puha szőrű cica, akit Mennyinek hívtak. Mennyinek mindig is különleges álma volt: szeretett volna egyszer repülni a felhők felett, akár csak a madarak. Minden reggel a kertben üldögélt, és nézte, hogyan suhannak el felette a rigók, a fecskék, sőt, néha még egy-egy gólya is. „Bárcsak én is a magasban szállhatnék” – sóhajtotta gyakran.
Mennyit a többiek furcsán nézték, amikor arról beszélt, hogy egyszer még repülni fog. „Cicák nem repülnek, Mennyike” – mondta neki barátságosan Panni, a kismacska testvére. „A cicáknak nincs szárnyuk!” – tette hozzá Nusi, a kedves házi kutya. De Mennyit nem zavarták a kétkedő szavak, csak még jobban hitt az álmában.
Egy nap, amikor a nap sugara játszott a leveleken, Mennyit úgy döntött, hogy megpróbál repülni. Felszaladt a kert legnagyobb fájára, egészen a legfelső ágig. Onnan nézett le a mélybe, és izgatottan mondta: „Most vagy soha!” Elrugaszkodott, de a repülés helyett egy hatalmas pukkanással a földön landolt. „Jaj, ez nem sikerült” – kuncogta Nusi őszintén, és segített felállni Mennyinek. „Ne csüggedj, próbáld meg újra!” bíztatta Panni.
De Mennyit nem adta fel. Másnap egy nagyobb kartondobozból szárnyat csinált magának. Erre is felmászott a fára, és újra próbálkozott. Ám a kartonszárny hamar szétesett, és ismét a puha fűbe huppant. „Talán nem szárnyak kellenek, hanem valami más” – gondolkodott el halkan.
Barátai minden nap segítették, biztatták, és újabb ötleteket adtak. Próbálkozott széllel, ugródeszkával, még egy színes ernyőt is szerzett, de egyik sem működött. Ám Mennyit sosem veszítette el a kedvét, minden kudarcból tanult valamit, és még jobban akarta, hogy valóra váljon az álma.
Egy szép reggelen, amikor halkan fújt a szél és a nap is mosolygott, Mennyit szomorkásan üldögélt a kertben. Egyszer csak egy kismadár repült oda hozzá. „Szia, Mennyike! Miért vagy ilyen szomorú?” kérdezte a madár. „Azért, mert annyira szeretnék repülni, de sehogy sem sikerül” válaszolta csendesen a cica. A madár elgondolkodott, majd így szólt: „Én tudok egy módot, ahogyan repülhetsz, de ehhez bíznod kell bennem!.”
A madár felrepült, Mennyit pedig óvatosan ráült a hátára. „Fogóddz meg a tollamba!” nevetett a madár, és már emelkedtek is egyre magasabbra. A kert, a házak, a fák mind aprónak tűntek odafentről. Mennyit csodálkozva nézett körül: „Ez csodálatos! Most tényleg repülök!” A madár körberepült vele a kert fölött, majd óvatosan visszatette a földre.
A cica arca ragyogott a boldogságtól. „Köszönöm, kis madár, hogy segítettél nekem repülni!” „Nagyon szívesen” válaszolta a madár. „Az álmok valóra válhatnak, ha hiszel bennük, és soha nem adod fel!” A cica mosolyogva futott barátaihoz, hogy elmesélje a csodás kalandot. Panni és Nusi boldogan hallgatták a történetet, és együtt örültek Mennyivel.
Innentől kezdve Mennyit már nem csak álmodott a repülésről, hanem tudta, hogy a kedvesség, a kitartás és a barátok segítsége mind-mind segíthetnek elérni még a legkülönlegesebb álmokat is. Minden nap hálával gondolt madár barátjára, és amikor csak tehette, segített másoknak, hogy ők is elérjék az álmaikat.
Így történt, hogy a cica, aki repülni akart, végül tényleg megérezhette, milyen a felhők felett szállni. Az álom ereje, a szeretet és a barátság végül minden akadályt legyőzött.
És hogy igaz volt-e, vagy sem, azt csak a szívetek tudja. Így volt, vagy nem volt, ilyen volt ez a mese!
