A cica, aki megtanulta a bátorságot

Egy kis faluban, a rózsabokrok alatt, éldegélt egy apró, szürke cica, akit Borónak hívtak. Boró mindig is félénk és óvatos volt. Szeretett a ház sarkában kuporogni, figyelni, ahogy a többi macska vidáman játszik az udvaron. Gyakran megbújt a konyhaasztal alatt, ha ismeretlen hangokat hallott, és a nagyobb zajoktól is mindig összerezzent.

Boró minden reggel ugyanazzal a félelemmel ébredt: vajon ma is történik valami ijesztő? Vajon felborul a vizes tál, vagy valaki hangosan becsapja az ajtót? Legjobban attól tartott, ha valaki idegen jött vendégségbe, mert akkor új illatok és zajok lepték el a házat. Amikor a család kutyusa, Bundi, boldogan szaladt hozzá, Boró csak óvatosan hátrált, de Bundi mindig kedvesen integetett a farkával.

Egy napon azonban valami különös történt. A gazdi, Anya, vendégségbe hívta a szomszéd kislányt, Lizát. Liza egy piros labdát hozott magával, amely csodásan pattogott, és hangosan csilingelt minden gurításnál. Boró a fotel mögül figyelte, ahogy Liza labdázik Bundival, és közben a szíve hevesen dübörgött.

„Gyere, cica!” hívogatta Liza barátságos hangon. „Nézd, milyen jó játék!”

Boró előbukkant a búvóhelyéről, de csak annyira, hogy lássa, nem fenyeget veszély. Bundi is odament hozzá, és orrával bátorítóan meglökte. „Ne félj, Boró! Liza kedves!” mondta Bundi, miközben a farkát csóválta.

A cica még mindig bizonytalanul nézett Lizára, de valahogy érezte, hogy nem kell aggódnia. Liza lassan közelebb gurította a labdát. A labda megállt Boró tappancsa előtt. „Játssz velünk, Boró! Csak próbáld meg!” kérlelte a kislány.

Boró remegő lábbal nyúlt a labdához, és finoman meglökte. A labda visszagurult Lizához, aki tapsolni kezdett örömében. Boró meglepődött, milyen jó érzés volt kipróbálni valami újat, még ha kicsit félt is közben.

A következő napokban Boró egyre bátrabb lett. Először csak Lizával játszott labdázni, aztán már Bundival is kergetőzött az udvaron. Minden alkalommal, amikor valami újat próbált ki, egy picit kevésbé félt, és egyre jobban bízott magában. Anya megdicsérte: „Milyen ügyes vagy, Boró! Látod, mennyi mindenre képes vagy, ha bátor vagy?” Boró boldogan dorombolt, és érezte, hogy szeretettel veszik körül.

Egy nap, amikor Anya kinyitotta a kaput, egy ismeretlen, fekete cica szaladt be az udvarra. Boró szíve hevesen dobogott, de most már nem futott el. Helyette odalépett az idegen cicához, és megszimatolta. „Szia! Én Boró vagyok. Te ki vagy?” kérdezte barátságosan.

Az idegen cica, akit Fanninak hívtak, félénken pislogott vissza. „Én most költöztem a szomszédba, és kicsit eltévedtem. Félek, hogy nem találok haza.”

Boró tudta, milyen érzés félni. Odabújt Fannihoz, és dorombolni kezdett. „Ne aggódj, segítek neked hazatalálni!” mondta. Bundi is csatlakozott, és együtt kísérték haza Fannit. A kis fekete cica hálásan nézett Boróra. „Köszönöm, hogy ilyen bátor voltál, és segítettél!”

Ettől a naptól kezdve Boró nem csak magáért, hanem másokért is bátor lett. Mindig segített, ha valaki félt vagy elbizonytalanodott. Anya gyakran mondta: „A bátorság nem azt jelenti, hogy sosem félünk, hanem azt, hogy megpróbáljuk legyőzni a félelmeinket, és segítünk egymásnak.”

Az egész falu csodálta Borót, aki már nem csak a rózsabokrok alatt bujkált, hanem vidáman játszott barátaival és mindig nyitott volt az új kalandokra. Boró megtanulta, hogy szeretettel, türelemmel és barátsággal bárki bátorrá válhat, még ha eleinte nagyon fél is.

Így történt, hogy Boró, a félénk cica, megtanulta a bátorságot. Segített másoknak is bátrabbnak lenni, és mindenkit szeretettel vett körül.

Így volt, így nem volt, volt egyszer egy ilyen mese! Talán igaz volt, talán csak mese, de azt megtanultuk belőle, hogy a szeretet, a barátság és a bátorság mindig segít túllépni a félelmeinken.