Egy különös cica találkozása a viharral
Volt egyszer egy kis cica, akit Cirminek hívtak. Cirmi nem volt hétköznapi cica, hiszen szőre csillogott, akár a csillagos ég, és szemei olyan zöldek voltak, mint a májusi fű. Cirmi a város szélén, egy kedves kis házikóban élt gazdijával, Annával. Napjai boldogan teltek: játszott az udvaron, kergette a pillangókat, s ha elfáradt, összegömbölyödve szunyókált a teraszon.
Egyik délután azonban valami különös történt. Az ég elkezdett sötétedni, a szél belekapott a fák lombjába, Cirmi pedig aggódva húzta össze magát. Eddig még sosem hallott vihart, hiszen még csak néhány hónapos volt. "Mi lehet ez a nagy morajlás?" gondolta magában, miközben a ház fala mellé bújt.
Az első villám: hogyan kezdődött a félelem
A következő pillanatban fény villant fel az égen, majd hatalmas dörgés rázta meg a levegőt. Cirmi megugrott, szíve vadul vert. "Mi volt ez? Engem akar elkapni valami?" nyávogta rémülten, és a bokrok alá szaladt. A villámok újra és újra megvillantak, a mennydörgés hangja egyre közelebbről jött.
Ekkor Anna kihajolt az ajtón, és hívogatta kedves hangján: "Cirmikém, gyere be, bent meleg van, és biztonságban leszel!" De a kis cica csak reszketett, és nem mert előbújni. Félt a hangos zajtól, a villanásoktól, amit még sosem érzett ilyen közelről.
A gazdi próbál segíteni: megnyugtató szavak
Anna nem adta fel, óvatosan közelített Cirmihez. Letérdelt a bokor mellé, és csöndesen beszélni kezdett hozzá: "Nincs semmi baj, Cirmikém! A vihar csak átutazik felettünk, én itt vagyok veled, vigyázok rád." Cirmi lassan előbújt, de még mindig remegett. Anna megsimogatta a kis fejét, és ölbe vette. "Látod, itt bent nem érhet semmi baj – csak hallgatjuk, ahogy az eső dobol az ablakon."
Cirmi lassan kezdte megérteni, hogy gazdija szavai megnyugtatják. "Tényleg nem bánt a vihar?" kérdezte halkan. Anna mosolygott: "Nem, drágaságom, csak hangos, de elmúlik, mint minden rossz dolog. Én mindig itt leszek neked."
A menedék megtalálása a ház melegében
Az este lassan leszállt, odakint egyre erősebben esett az eső, a mennydörgés is messzebbről hallatszott már. Anna pokrócot terített a kanapéra, Cirmivel összebújtak, és együtt hallgatták a vihar hangjait. A cica szíve már nem vert olyan hevesen.
"Érzed, milyen jó bent a melegben?" kérdezte Anna. Cirmi dorombolni kezdett: "Igen, itt biztonságban vagyok. Köszönöm, hogy vigyázol rám!" Egyre bátrabb lett. Már nem rejtőzött el a zaj elől, hanem Anna ölében ülve bámulta az ablakon keresztül a villanásokat.
A cica bátorságának lassú, kedves története
Ahogy múltak a napok, Cirmi rájött, hogy a viharok néha jönnek, néha mennek, de mindig van valaki, aki vigyáz rá. Már nem félt úgy, mint az első alkalommal. Ha újra dörgött az ég, Anna ismét magához vette, és együtt várták, hogy a vihar továbbálljon. Cirmi pedig egyre bátrabb, egyre kíváncsibb cica lett.
Egyszer, egy tavaszi zápor idején még az ablakpárkányra is felült, és csodálta az esőcseppeket. "Nézd csak, Anna, már nem is félek!" kiáltotta vidáman. Anna pedig megsimogatta a fejét: "Látod, bátor kiscica vagy!"
Így hát Cirmi megtanulta, hogy nem kell mindig félni az ismeretlentől, mert szeretettel és bátorsággal minden félelmet le lehet győzni. Anna és Cirmi örökké jó barátok maradtak, és minden vihar után még szorosabban összebújtak.
Így volt, úgy volt, igaz volt, tán nem is volt – ez egy ilyen mese volt! A szeretet, jóság és egymásra vigyázás segíthet minden félelmet legyőzni.
