Egy régi, napfényes faluban élt egyszer egy kedves, barna cirmos cica, akit Boróknak hívtak. Boróka nem volt egészen olyan, mint a többi cicus. Már kiskorában is mindig kíváncsian figyelte a világot, és különösen szerette hallgatni, amikor a gazdái, Panni és Marci beszélgettek egymással a kis ház tornácán.
Egy napon, amikor Boróka épp a virágágyásban kergetett egy pillangót, különös érzés fogta el a kis szívét. Mintha valami csiklandozta volna a torkát, és egy apró hangocska bujkált volna benne. Este, amikor Panni megsimogatta, a cica halkan nyávogott, de most valahogy egészen másképp.
A következő reggel történt valami csoda. Boróka a konyhaasztalon ült, amikor Marci megkérdezte: „Mit szeretnél reggelire, cicám?” És ekkor Boróka tiszta, érthető hangon azt mondta: „Tejet, kérlek szépen!” Marci és Panni döbbenten nézték a kis állatot, aki csak mosolygott bajuszával. Aztán újra megszólalt: „És egy kis sajt is jó lenne hozzá.”
Panni szeme tágra nyílt, Marci elejtette a kanalat a kezéből. „Boróka, te… te beszélsz!” kiáltotta Panni. „Igen, megtanultam!” válaszolta a cica, és boldogan dorombolt egyet. A család először nem akarta elhinni, amit hall, de Boróka minden kérdésükre válaszolt. Elmesélte, mennyire szereti a kertet, hány egeret fogott már, és hogy titokban mindig is nagyon szeretett volna beszélni a gazdáival.
A hír, hogy Boróka beszélni tud, hamar elterjedt a faluban. Először csak a szomszédok jöttek át, kíváncsian lesve, hogy igaz-e a mendemonda. Boróka mindenkinek kedvesen köszönt, és még a legidősebb néni is elmosolyodott, amikor a cica bókolt neki: „Milyen szép a ruhája, Mariska néni!”
Egy nap a polgármester is meglátogatta a családot, és Boróka vele is beszélgetett. A hír eljutott a közeli városba, sőt, az újságokba is bekerült, hogy egy különleges cica él a faluban, aki tud beszélni. Mindenki csodálta és szerette, de Boróka továbbra is ugyanolyan kedves és barátságos maradt, mint azelőtt.
Egyre többen jöttek, hogy találkozzanak vele. Voltak, akik csak kíváncsiak voltak, de akadtak olyanok is, akik kértek tőle tanácsot. Egy kisfiú például elmondta Borókának, hogy fél az iskolában, mert nincs barátja. Boróka megsimogatta a fejét, és azt mondta neki: „Ha kedves vagy másokhoz, előbb-utóbb megtalálod a barátaidat. Ne félj, minden rendben lesz!”
Boróka nem csak beszélni tudott, de mindig jót, kedvességet és szeretetet terjesztett a körülötte élők szívébe. Segített a kislánynak, aki elvesztette a kedvenc játékát, és együtt keresték meg a kerti bokrok alatt. Megvigasztalta a nagymamát is, amikor szomorú volt, és mindig mindenkihez volt egy jó szava.
Az idő telt, és Boróka történetét egyre többen ismerték meg. Nem csak a beszédképessége miatt vált híressé, hanem azért is, mert szeretett segíteni, és mindig mindenkit jókedvre derített. Az emberek megtanulták tőle, hogy kedvességgel, barátsággal és szeretettel minden helyzetben lehet segíteni másokon.
Végül Boróka már nem csak a falu, hanem az egész környék kedvenc cicája lett. A gyerekek és felnőttek egyaránt szerették, és mindannyian egy kicsit jobbá váltak általa. Hiszen megtanította nekik: a szeretet és a jóság nem kerül semmibe, de nagyon sokat jelent másoknak.
Hát így történt, hogy egy kis beszélő cica megtanította egy egész falunak, hogyan legyenek kedvesek egymással. És hogy igaz-e a történet? Ki tudja biztosan? Így volt, úgy volt, tán igaz sem volt. Ez bizony egy mese volt, de talán igaz is lehetett.
