Egy különleges cica története: a Holdra költözés
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi, puha cica, akit úgy hívtak, hogy Borostyán. Borostyán nem volt hétköznapi kiscica, mert egész éjszaka fent szokott maradni, és csodálta az eget, ahogyan a csillagok szikráznak, és a Hold fénye játszik a kertben. Egyik este, amikor a gazdái már rég aludtak, Borostyán különös fényt pillantott meg az ablakon át. A Hold nagyobbnak és fényesebbnek tűnt, mint valaha.
Borostyán kíváncsi volt, vajon mi lehet odafent. Halkan kiugrott az ablakon, és hirtelen egy ezüstös sugár leereszkedett elé. „Nem félsz velem tartani?” – kérdezte a sugár, és olyan hangja volt, mint a puha szellőé. Borostyán bólintott, és mire pislogott, már a Holdon találta magát, puha, fehér porban, magányosan.
Hogyan talált otthonra a cica a Hold felszínén
A Hold felszíne egészen más volt, mint a kert, ahol Borostyán addig játszott. Itt minden csendes volt, a csillagok közelről ragyogtak, és a Hold pora csiklandozta a tappancsát. Először egy kicsit félt, mert nem látott más cicát vagy embert, csak a nagy-nagy csend és a fény kísérte.
Borostyán azonban kíváncsi természetű volt, ezért elindult felfedezni. Talált egy krátert, amelynek mélyén egy apró, fénylő kristály ragyogott. „Helló, ki vagy te?” – szólalt meg Borostyán. A kristály hangja csilingelt: „Én vagyok Luna, a Hold szíve. Sosem láttam még cicát idefent! Szeretnél velem barátkozni?” Borostyán boldogan bólintott, hiszen nagyon szerette volna, ha nem lenne egyedül.
Barátságok és kalandok a holdbéli éjszakákon
Ettől a naptól kezdve Borostyán minden éjjel újabb és újabb csodát fedezett fel. Megbarátkozott egy holdbéli pillangóval, akit Szelénének hívtak, és aki fényből szőtt szárnyakon repült, és csillagport hagyott maga után. Szeléné megtanította Borostyánt, hogyan lehet a holdfényből játszóteret varázsolni, és hogyan lehet csillagokat kergetni anélkül, hogy eltévedne.
Egyik este, amikor Borostyán épp a holdhegyek között szaladgált, meghallotta, hogy Luna szomorúan csilingel. „Mi a baj, Luna?” – kérdezte a cica. „Magányos vagyok néha, mert mindenki csak nézi a Holdat a Földről, de kevesen jönnek el hozzám.” Borostyán odabújt Lunához, és megnyugtatta. „Nem vagy egyedül, itt vagyok veled, és amíg itt lakom, mindig veled leszek.” Ettől kezdve Luna is vidámabb lett, és minden este csillagfényes meséket mesélt Borostyánnak.
Mit tanult a cica a magányos holdbéli életből?
Borostyán sok mindent tanult a Holdon. Megtanulta, hogy még ha néha magányosnak is érzi magát az ember – vagy a cica –, mindig lehet új barátokat találni, ha nyitott a szívünk. Megtanulta, hogy adni jó: ha valakit megvigasztalunk vagy megnevettetünk, attól nekünk is jobb lesz.
A holdbéli élet néha csendes volt, de a csendben is ott volt Luna, Szeléné és a csillagok halkan duruzsoló hangja. Borostyán megtanulta, hogy a szeretet néha egészen egyszerű dolgokban is ott lakozik, például egy ölelésben vagy egy kedves szóban.
Visszatérés a Földre: a cica új reményei
Egy nap Borostyán megszomorodott, mert eszébe jutottak a gazdái és a régi kertje. „Vajon emlékeznek még rám?” – töprengett. Luna és Szeléné ekkor azt mondták neki: „Ha visszamész, sose feledd el, amit itt tanultál. Légy jó, szeresd a barátaidat, és mindig segíts annak, akinek szüksége van rád.”
A holdfény megint leereszkedett, és Borostyán álmodva, de boldogan landolt a kertjében. Mindenki nagyon örült neki, a gazdái is és a kertben lakó többi állat is. Borostyán már sosem érezte magát egyedül, mert tudta, hogy a szeretet és a jóság a legnagyobb csoda a világon.
Így hát, ha este felnézel a Holdra, jusson eszedbe Borostyán, a cica, aki a holdban lakott, és tanult a barátságról, a jóságról, és arról, hogy minden otthon lehet, ahol szeretettel fordulunk egymáshoz. Így igaz, így nem igaz, ilyen volt ez a mese!
