A beteg király
Mesék: A beteg király
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy király. Ez a király olyan nehéz betegségbe esett, hogy hiába hívták össze a világon amennyi csudadoktor volt, egy sem tudta meggyógyítani. Volt a királynak egy öreg vadásza, egy soktudó ember.
Ez egyszer fölment hozzá, s azt mondta: -Felséges királyom, többet a doktorokra ne költsön, mert úgysem tudják meggyógyítani; hanem ha valaki fölmenne annak a nagy cseresznyefának a tetejébe, amelyik felségednek a kertjében van, s onnan ledobna egy cseresznyét, felséged egyszeriben meghalna szép halállal, s legalább többet nem kínlódnék.
Mondta a király: -Ó, de jó volna, ha úgy lehetne, mert igazán megelégeltem a sok s nagy szenvedést! Egyszeriben kihirdettette az egész országban, hogy aki felmászik arra a cseresznyefára, s a tetejéből ledob egy cseresznyét, annak adja egyetlen leányát s fele királyságát. Hiszen jöttek mindenfelől a legények: hercegek, grófok, bárók, hosszú süveges tótok, s mind ajánlkoztak, hogy ők fölmásznak arra a fára.
Azám, de az a fa olyan vastag volt, hogy ezer ember sem tudta volna átölelni. S olyan magas, hogy a felső ága az eget verte. Próbálták sorban a legények, de még jóformán az alsó ágáig sem tudtak felkapaszkodni: nagy szégyenkezve visszaereszkedtek, s elkullogtak a király udvarából. Meghallja ezt egy kondásfiú, hogy mit hirdettetett ki a király.
Fölmegy a palotába, s ajánlja magát. -Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, én is próbálok egyet. -Hagyd el, fiam! – mondotta a király. – Ha az a sok világhíres vitéz nem tudott felmászni, akkor te, hogy tudnál. Eredj, csak őrizd a disznókat! Elmegy a kondásfiú nagy búsan, de nem volt maradása. Másnap megint felment a királyhoz, s ajánlotta magát.
De a király akkor is el küldötte.
Gondolja magában a fiú, harmadszor is szerencsét próbál, s ment harmadnap is a király színe elé. S addig beszélt, addig kérte a királyt, amíg azt nem mondta: -Jól van, fiam, eredj, ha nem kedves az életed! Hej, istenem, örült a kondásfiú.
Csináltatott az udvari kováccsal három pár vasbocskort s egy kicsi baltát, azzal nekiindult a cseresznyefának, belevágja a baltáját a fába, nekirugaszkodik, a fának az alsó ágába belekapaszkodik, aztán csak vágta feljebb, feljebb a baltát, úgy mászott felfelé, mint a mókus. Mikor már hét nap s hét éjjel mászott, mit látnak szemei! A cseresznyefának egyik ágán egy gyémántpalotát.
Gondolja magában, ő bizony betér ide, s egy kicsit megnyugszik. Bemegy a palota kapuján, fel a garádicson, be az első szobába; be a másodikba, harmadikba, s hát ott egy olyan szép királykisasszony ül, hogy amint reá nézett, szinte elveszett a szeme világa.
Köszön illendőképpen, a királykisasszony fogadja, s kérdi: -Ugyan bizony hogy kerültél ide? Mi jóban jársz? Mondja a fiú, hogy miben jár. -Ó – mondja a királykisasszony -, ne boldogtalankodjál! Jobb, ha itt maradsz nálam, én, felfogadlak asztali inasnak.
Mit gondolt, mit nem a kondásfiú, ő bizony egy szóval sem kérette magát: ott maradt inasnak. Telik-múlik az idő. Egyszer a királykisasszony felöltözik szépen aranyos, gyémántos köntösbe, beleül a hatlovas hintajába, s elhajtat a templomba, de még a hintóról is visszakiáltott az inasnak: -Hallod-e, mire visszajövök, az asztal szépen meg legyen terítve.
Azzal a királykisasszony elhajtatott, az inas pedig tett-vett a szobában. Aztán ment egyikből a másba; benézett ide is, benézett oda is. Szeme-szája elállt, annyi drága fényes portéka volt ottan. Hanem mikor úgy a tízedik szobába ért, még csak akkor csodálkozott el igazán. Mit gondoltok, mi lehetett ottan? Ott bizony egy rézszőrű paripa. Nem volt a világon amellett senki.
Egyedül állott a rézjászol előtt. Fel volt szépen kantározva, nyergelve. Amint belépett a szobába, megszólal a rézparipa: -Hát te minek ülsz itthon, te legény? Nyúlj be a bal fülembe. Ott van egy dió, vedd ki! Abban a dióban van egy rézgúnya. Azt hirtelen szedd magadra, aztán ülj a hátamra, hadd viszlek a templomba. De jól vigyázz! Hamarább kijöjj, mint a királykisasszony, hogy amire hazajön, az asztalt megteríthesd.
Kiveszi a legény a diót a paripa füléből, magára szedi nagy hirtelen a rézgúnyát, felül a paripára, s úgy elnyargalnak, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Bemegy a templomba, beül az első székbe, a férfiak közé, éppen szembe a királykisasszonnyal, de bezzeg míg a pap prédikált, a királykisasszony mind őt nézte, le sem vette róla a szemét. Hanem mikor a pap áment mondott, a legény hirtelen kifordult a templomból, s mire a királykisasszony a hintójába ülhetett, ő már otthon volt a palotában.
Levetette a rézgúnyát, visszaöltözött inasnak, s mikor a királykisasszony betoppant a szobába, az asztal már meg is volt terítve. -No, te legény – mondotta a királykisasszony -, búsulhatsz, hogy nem jöhettél a templomba, mert volt ott egy olyan szép király úrfi, amilyent még a világ nem látott. A legény nem szólott semmit, csak tett-vett az asztalon.
Megint mondja a királykisasszony: -Ha inas nem volnál, azt hinném, hogy a te testvéred volt, mert a képe éppen olyan, mint a tied. A legény most sem szólt semmit, csak tett-vett az asztalon. Hát ez így ennyiben maradt. Következő vasárnap ismét templomba megy a királykisasszony, de a legény csak ezt várta.
Ment a rézparipához. -A templomba szeretnél menni, ugye? – kérdezte a rézparipa. – Én, most nem viszlek el, hanem eredj a másik szobába, ott van a testvérem, az ezüstszőrű paripa, az majd elvisz. Bemegy a legény a másik szobába, hát csakugyan ott van az ezüstszőrű paripa, fölnyergelve, kantározva, s szól a legénynek: -Hamar, hamar! Vedd ki a diót a fülemből!
Színezüst gúnya van benne, vedd magadra, de azt előre megmondom, hogy mikor a pap áment mond, jöjj ki a templomból, hogy idejében hazaérhessünk. Hej, istenem, volt nagy álmélkodás a templomban, mikor a legény beült az első székbe! Mert volt, amilyen szép volt a rézgúnyában, de az ezüstgúnyában még százszorta szebb, s a királykisasszony, ahogy rávetette a szemet, többet le sem vette róla.
Hanem az igaz, hogy még az áment sem merte megvárni a legény. Kifordult a templomból, fel a paripára, s haza, mint a gondolat. De még a királykisasszony sem várta meg, míg a pap áment mond. Szaladott ki a templomból, s reákiáltott a kocsisra: -Hajts! Hajts! Ha mind a hat ló kidől, úgyis utol kell érnünk azt a legényt. Hiszen a hat ló ki is dőlt, de a legényt nem érték utol. Mire a királykisasszony hazaért, az asztal már meg volt terítve.
Reátámadt a legényre: -Voltál-e a templomban?! -Hát én hogy lettem volna – mondotta a legény -, mikor asztalt kellett terítenem. A királykisasszony nem szólt többet, de úgy megmérgelődött, hogy egy befaló falás nem sok, annyit sem tudott enni. Lefeküdt az ágyába, s föl sem kelt egy hétig. Na, elkövetkezik a harmadik vasárnap.
Akkor fölkelt a királykisasszony, s tizenkét paripát fogatott a hintajába, úgy ment a templomba. De ment utána a legény is, még pedig aranyszőrű paripán. Mert az volt az ezüstszőrű paripa mellett való szobában, s annak a fülében aranygúnya volt. Azt vette magára a legény. Beül a legény az első székbe, a pap belefog a prédikációba, de a királykisasszony hol felkelt a székről, hol leült. Nem tudta, mit csináljon. Szeretett volna előbb kimenni a legénynél, de szégyellte ott hagyni a prédikációt. Hanem a legény nem szégyenlette.
A prédikációnak még felét sem várta meg, hirtelen kifordult a templomból, fölkapott a paripára, s elvágtatott, mint a sebes szélvész. De a királykisasszony sem gondolt többet a prédikációval. Kiszaladt a templomból, odaszólt a kocsisnak: -Hadd menjenek, mint a fergeteg, ha a kutyáké is lesz mind a tizenkettő! Hiszen ment is az a tizenkét ló, mint a fergeteg.
Ki is dőlt a palota kapuja előtt mind a tizenkettő, de még csak a nyomába sem értek az aranyszőrű paripának, mert az egyet ugrott, kettőt szökött, s mire a királykisasszony hazaért, már megette az abrakot. Benyit a királykisasszony a szobába nagy széllel-lobbal, reá támad a legényre: -No, te legény, kétszer bolonddá tettél, de többet nem téssz bolonddá! Ugye, te voltál a templomban? A legény nem szólt semmit, csak egy kicsit elmosolyodott. -Nem mersz szólni ugye? Látom, hogy te voltál.
Akkor aztán megszólalt a legény: -Minek tagadnám, felséges királykisasszony. Én voltam. -Bizony, ha te voltál, itt is maradsz örök életedre. Akárki vagy, akármi vagy, nem bánom: az én uram léssz te. Ott helyben papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, s éltek egymással, mint két gerlicemadár.
Telik-múlik az idő. Egyszer a legény, mikor a felesége nem volt honn, járt-kelt a szobában, s hogy, hogy nem, a palota legszélső szegletében betévedt egy kicsi kamarába. Hát uramteremtőm, mi volt ott!
Egy tizenkét fejű szörnyeteg lógott a falon. Mind a tizenkét feje erős láncokkal fel volt kötve, a lábán meg mázsás békók. Megszólal a szörnyeteg: -Ha istent ismersz, szabadíts meg, mert én ártatlanul szenvedek itt, keserves~rabságban. A legénynek jó szíve volt, láncot, békót levett a szörnyetegről, s szabadon eresztette, hogy menjen isten hírével.
Aközben hazajön a felesége, s megtudja, hogy mi történt. -Jaj, mit tettél, te boldogtalan?! Hiszen azt még az apám záratta volt el, mert egyszer el akart rabolni engem. Most már strázsálhatsz éjjel-nappal, mert az a szörnyeteg visszajön, addig meg nem nyugszik, amíg engem el nem rabolhat. No, az asszonynak igaza is volt. Hiába strázsálta az ura. Hiába strázsálták a katonák. Egyszer egy fergeteges éjen eljött a szörnyeteg, fölkapta az asszonyt, s úgy eltűnt vele, mintha a föld nyelte volna el.
Hej, Istenem, lett nagy szomorúság, búbánat! Nem találta helyét a legény. Nem tudta, mit kezdjen, merre induljon, hogy a feleségét megtalálja. Bement abba a szobába, melyikben az aranyszőrű paripa volt, s keserves sírással a nyakába borult. Kérdi a paripa: -Hát téged mi lelt, édes gazdám? Miért sírsz olyan keservesen? -Hogyne sírnék, édes lovam, mikor a feleségemet elvitte a tizenkét fejű szörnyeteg. -Egyet se sírj, édes gazdám. Ülj a hátamra! Tegyünk próbát, hátha vissza tudjuk hozni.
Felül a legény a paripára, s az nekivágtat a világnak. Repülve repül hegyeken által, s egyszerre csak megáll egy kút mellett. Hát uramteremtőm, ki volt ott? A legénynek a felesége. Ruhát mosott a kútnál, s keservesen sírdogált. De lett öröm, Istenem, nagy öröm! Mondta a legény: -Ülj ide, feleség a nyeregbe. Ne sírj, ne keseregj többet! -Én felülhetek – mondotta az asszony -, de sokáig úgysem mehetünk, mert úgyis utolér a szörnyeteg, s akkor vége az életednek. Jobb, ha itt hagysz engem. Hanem a legény nem gondolt ezzel a beszéddel.
Felkapta a feleségét a nyeregbe, s elvágtatott, mint a madár, olyan sebesen. Hiszen vágtathatott, mert a szörnyeteg észrevette, hogy eltűnt az asszony. Fölkapott az ötlábú paripára, s a palota kapujánál utolérte. Azt mondta a legénynek: -No, te legény, egyszer megszabadítottad az életemet, én is megkegyelmezek egyszer a te életednek, de többet úgy jöjj a feleséged után, hogy szörnyű halálnak halálával halsz meg. Azzal megfogta az asszonyt, s elvágtatott vele.
De még csak most eredett búnak igazán a szegény legény. -Hát most mit csináljak? – kérdezte az aranyszőrű paripától. -Ne búsulj, édes gazdám. Csak egy kicsit pihenek, s még egyszer szerencsét próbálunk. Egy órát, kettőt pihennek, visszavágtatnak ahhoz a kúthoz. Az asszony ott volt akkor is, mosott, sírt keservesen, de a legény most egy szót se szólt, csak felkapta a nyergébe, s repült vele árkon-bokron át. Észreveszi a szörnyeteg, hogy megint eltűnt az asszony.
Fölkap a lovára nagy mérgesen, fújja a lángot mind a tizenkét szájából, s mikor a legény éppen keresztül akart ugratni a palota kerítésén, megragadta, tizenkét darabba szaggatta, s az asszonnyal visszavágtatott. Éppen akkor repült oda tizenkét holló. A tizenkettőből tizenegy föl akarta falni a legénynek a testét, de a tizenkettedik, az öreg holló azt mondta: -Ne bántsátok! Jólesett-e nektek, mikor a tizenkettedik testvéreteket elpusztították? Jobb lesz inkább, ha összerakjuk a testét, s feltámasztjuk szegényt.
Arra mind a tizenkét holló szerterepült, hoztak mindenféle csodafüveket, azokkal a legény testét összeforrasztották, s hát uram istenem, egyszeriben talpra állott, s hétszerte szebb s erősebb volt, mint annak előtte. Azt mondta most az öreg holló: -No, te legény, tudom én, mi a bajod. A feleségedet akarod visszaszerezni a szörnyetegtől. Hanem a te lovaddal többet ne is próbálj.
Van innen hetvenhét mérföldre egy fekete vár. Arról ismered meg, hogy a négy sarkára négy emberfej van kiszegezve. Abban a várban egy vén boszorkány lakik. Annak a vén boszorkánynak van négy lova. Három aranyszőrű, a negyedik vasderes. Ez olyan sovány, hogy a lábán is alig tud állani. Ezt a négy lovat emberfia még nem tudta megőrzeni, de te csak vállald el az őrzését, s ha jól megőrzötted, egyéb bért ne kérj annál a sovány csikónál: azzal elhozhatod a feleségedet.
Megköszöni a legény a jó tanácsot. Elindul, megy, mendegél, s meg sem áll, amíg arra a fekete várra nem talál. Bemegy a várba, köszönti a boszorkányt, s mondja, hogy mi jóban jár. -Jól van, fiam – mondja a boszorkány -, én kezedre adom mind a négy lovat, de ha náluk nélkül jössz haza, bizony mondom, karóba kerül a fejed. Ám ha jól megőrzöd, kérhetsz akármit. Kimegy a legény a négy lóval a selyemrétre. Ott a kantárt kihúzza mind a négynek a fejéből, békót vet a lábukra, de azoknak ugyan vethetett, mert mindjárt úgy lerúgták, mintha rajtuk se lett volna, s egy szempillantásra elnyargaltak négyen négyfelé. Azt sem tudta szegény legény, melyik után szaladjon.
De hiába is futott volna, mert a lovak eltűntek, mintha föld nyelte volna el. Amint járkál nagy búsan, szembe jön vele egy fickó legény, s kérdi tőle: -Hát te mit keressz, testvér? Mondja a legény, hogy mit. -Nálad van-e mind a négynek a kantárja? -Itt van mind a négy. -Add csak ide! Mindjárt elékerítem én a te lovaidat. Odaadja a kantárt, mind a négyet. A legényecske térül-fordul a réten, egy kicsit eltűnik a szeme elől, s egyszer csak jön vissza a négy lóval. Hazavezeti nagy örömmel, de bezzeg nem örült a boszorkány.
Azt mondta a legénynek: -No, jól van, megőrzéd a lovaimat, pedig szerettem volna, ha karóba kerül a fejed. Hát most csak mondjad, mit adjak? -Nem kell nekem semmi egyéb, öreganyám, csak az a sovány csikó. -Mit beszélsz, te boldogtalan?! Kérj inkább aranyat, amennyit elbírsz. Hiszen ezt a csikót neked kell vinned, nemhogy ő vigyen téged. -Nem bánom én, öreganyám, ha a hátamon viszem is. Nekem csak ez a csikó kell. Mit volt mit nem tenni a boszorkánynak, odaadta a sovány csikót.
De azt igazán alig tudta kihúzni a fekete várból, olyan gyenge volt. Mikor onnét nagy nehezen kiértek, még az a fickó legény is hozzájuk szegődött. Együtt húzták a kötőféknél fogva. Mennek, lépegetnek nagy lassan. Egyszer csak egy pocsolyához érnek, s abba beleromlik a csikó. Megmérgelődik a legény, mondja nagy haraggal: -No, ezért idejöhettem! – Otthagyta a pocsolyában. De még egy hajításnyira sem mehettek, nagyot nyerít a csikó: -Gyertek vissza! Csak meg akartalak próbálni.
Üljetek rám mind a ketten, elviszlek a világ végire is. Visszamennek a legények, kiszökik a csikó a pocsolyából, reá ülnek, azzal a csikó feláll a két hátulsó lábára, s nekirugaszkodik a magas levegőégnek. Repült, mint a gondolat. Zúgott-búgott a levegő utána, s egyszerre csak, hopp! Letoppant a kútnál. Ott volt az asszony most is a kút mellett, sírva mosta a ruhát. Egyszeriben felkapták, közre ültették, s azzal nekivágtatott a csikó, de nem a földön, hanem a levegőégben.
Jő haza a szörnyeteg, s látja, hogy volt asszony, nincs asszony. Fut a lovához, felül reá, de a ló azt mondja: -Jobb, ha el sem indulunk, mert az én testvéremen vitték el az asszonyt, azon a világhíres vasderesen. -Nem bánom én, akármin vitték el! – rikkantott a szörnyeteg. – Indulj, s repülj utánuk, hogy a kutyák egyék meg a húsodat!
Indulnak, vágtatnak, mint a sebes szélvész, de mikor egy hajításnyira közeledtek volna a vasdereshez, a vasderes visszanyerített a testvérének: -Dobd le! Abban a pillanatban felrúgott a ló. A szörnyeteg lefordult a hátáról, s ízzé-porrá törött minden porcikája. Akkor aztán a fickó legény ült a vasderes testvérének a hátára, úgy vágtattak haza a palotába.
Hazamennek, örvendeznek, de egyszerre csak elszomorodik a legény. -Hát téged mi lelt? – kérdi az asszony. -Haj, ne is kérdezd! Azzal jöttem ide, hogy ennek a cseresznyefának a tetejéből egy cseresznyét ledobjak, mert addig nem tud meghalni a királyunk. Pedig azt ígérte nekem, hogy ha azzal a cseresznyével megváltom sok nagy szenvedésétől, reám hagyja leányát s fele királyságát.
De nekem most nem kell sem a leánya, sem a királysága. Mondja a másik legény: -Azért egyet se búsulj, testvér. Majd ledobom én azt a cseresznyét, hadd legyen az enyém a leánya s fele királysága, a másik fél pedig maradjon neked. Azzal kifordult az ajtón a fickó legény, egy szempillantásra felmászott a fa tetejére, ledobta a cseresznyét, aztán mentek le mind a hárman.
S hát, amikor leértek, éppen temették a királyt. Temetés után a két legény kétfelé osztotta az országot. Az, amelyiknek nem volt felesége, elvette a királykisasszonyt, s még ma is élnek mind a négyen, ha meg nem haltak.
Mesék: A beteg király
Mese kategóriák: