Egyszer, nem is olyan régen, a tavasz első napján, egy csöndes kis nádasban különleges dolog történt. Egy icipici, zöld béka született, akit Fricinek hívtak. Frici nem volt olyan, mint a többi béka a tóban. Míg a testvérei ugrándoztak, úszkáltak, vagy a víz alatt bújócskáztak, Frici szeretett csendben üldögélni a nád tövében, és figyelni a természet hangjait.
Amikor Frici először kinyitotta a szemét, hallotta, ahogy a szél susog a levelek között, a madarak csicseregnek, és a víz lágyan loccsan a parton. Egy nap, amikor éppen napozott egy nagy, zöld levélen, valami különös érzés fogta el. Ki akarta próbálni, hogy vajon ő is tud-e olyan szépen hangot adni, mint a többi állat. Először csak halkan próbálkozott: brek.
A hangja azonban nem volt olyan, mint a többi békáé. Nem rövid és éles volt, hanem hosszú, lágy és dallamos. Ez meglepte Fricit, hiszen sosem hallott ilyet más békáktól. Kíváncsian próbálkozott újra és újra, minden alkalommal egy kicsit hangosabban, egy kicsit bátrabban. Hamarosan már egész dalocskákat énekelt magának, amelyek megtöltötték a nádas sarkát vidám dallamokkal.
Egyik reggel, amikor a Nap sugarai még csak éppen áttörtek a nádak között, Frici dalára felfigyelt egy kis hal, aki kíváncsian úszott a tó szélére. „Jaj, de szépen énekelsz!” mondta neki. „Soha nem hallottam még ilyen békát.”
Frici kicsit elpirult, de nagyon örült a dicséretnek. „Én csak próbálkozom. Szeretem hallani a hangom, mert boldoggá tesz.” A tó lakói lassanként egymás után gyűltek Frici köré. Ott voltak a vízicsigák, a szitakötők, sőt még a szomszédos fűzfán lakó kis rigó is.
Ahogy Frici egyre többet énekelt, valami csodálatos dolog történt. A tó lakói, akik korábban gyakran összevesztek a legfinomabb szúnyoglárvákon vagy a legpuhább nádszálakon, most egyre gyakrabban ültek össze, hogy együtt hallgassák Frici dalait. Egyik délután, amikor egy nagy vihar közeledett, mindenki idegesen toporgott a parton.
„Kedves Frici, nem dalolnál nekünk valamit? Talán megnyugtatna minket a vihar előtt,” kérte a kis vízicsiga. Frici bátran kiült a nagy levélre, és énekelni kezdett egy bátorító, vidám dalt. A tó lakói lassan köré gyűltek, és együtt dúdolták a dallamot. A félelem és a vihar moraja megszelídült, mindenki szíve megtelt melegséggel.
Az ének nemcsak megnyugtatta a tó lakóit, hanem össze is kovácsolta őket. Egyik nap Frici megbetegedett, és nem tudott énekelni. Az összes barátja azonnal ott termett. „Most mi éneklünk neked, Frici!” mondták, és mindenki, még a félénk kis szúnyog is, elénekelte a kedvenc dallamát. Frici ettől olyan boldog lett, hogy hamarosan újra egészséges volt, és együtt énekelhettek tovább.
Azóta is, ha valaki szomorú vagy magányos a tóban, csak Fricihez megy, meghallgatja az énekét, és máris jobban érzi magát. Frici megtanította a tó lakóinak, hogy a dal, a szeretet és az összefogás minden gondot legyőzhet.
Így történt, hogy egy kis éneklő béka nemcsak boldogságot, hanem barátságot és összetartást is hozott a nádas lakóinak. S hogy mit tanulhatunk Fricitől? Azt, hogy mindenki különleges valamiben, és ha nyitott szívvel fordulunk egymáshoz, akár egy kis béka dalával is boldoggá tehetünk másokat.
Így volt, igaz is volt, talán nem is volt, de ilyen szép mese volt!
