A tóparti nádasban élt egyszer egy apró, zöld béka, akit Fricinek hívtak. Frici minden nap a vízbe ugrált, úszott a hínárok között, s hallgatta a nádas susogását. Bár sokan laktak a tó körül, Frici mégis magányosnak érezte magát. Hiába ugrott a legmagasabbra, hiába brekegte a leghangosabban a békadalokat, nem volt senki, akivel megoszthatta volna az élményeit.
Egy csillagos este, miközben a telihold tükre csillant a vízen, Frici sóhajtott egyet. „Bárcsak lenne egy barátom, akivel játszhatnék, beszélgethetnék, aki megértene engem!” – suttogta a szélnek. Eldöntötte, hogy másnap barátot keres magának, még ha a legmesszebbre is kell ugrania érte.
Korán reggel Frici elindult a nádasban. Először egy piros hátú katicalánnyal találkozott, aki éppen egy fűszálon sétált. Frici udvariasan köszönt: „Szia, katica! Játszunk együtt?” A katica kedvesen rámosolygott, de így felelt: „Sajnálom, Frici, nekem most el kell repülnöm, mert reggelente mindig összegyűjtöm a harmatcseppeket.” Frici nem adta fel, tovább ugrált.
Kicsit arrébb egy szorgalmas hangyaboly mellett haladt el. Megpillantott egy hangyát, aki éppen egy morzsát cipelt a hátán. „Szia, hangya! Játszhatunk együtt?”– kérdezte Frici. A hangya megállt egy pillanatra, de sietve így válaszolt: „Most nincs időm, Frici, dolgoznom kell, hogy mindenkinek legyen ennivalója.” Frici kicsit elszomorodott, de tovább keresgélt.
A nádas szélén egy kisegér kukucskált ki a lyukából. Nagyon félénk volt, csak a bajuszát dugta ki. Frici bátorsággal megszólította. „Szia, egérke! Nem szeretnél velem barátkozni?” Az egér remegő hangon válaszolt: „Én… én egy kicsit félek, mert nem ismerlek. De… ha szeretnéd, beszélgethetünk egy kicsit.” Frici boldogan bólintott, és leült az egérke mellé.
Hosszasan beszélgettek, és Frici mesélt a tó tükréről, a hínárok táncáról, s az esőről, amit annyira szeretett. Az egér is megnyílt, s elmondta, milyen jó elbújni a puha mohában, és milyen izgalmas illatok vannak a föld alatt. Egyszer csak eleredt a tavaszi eső. Frici ujjongott: „Gyere, ugorjunk a pocsolyákban!” Az egér először félt, de látta, mennyire boldog Frici, ezért óvatosan kipróbálta a pocsolyaugrálást. Mindketten nevetni kezdtek, ahogy a vízcseppek szanaszét fröccsentek.
Az eső után együtt fedezték fel a tópartot, Frici megmutatta az egérnek a legszebb vízililiomokat, az egér pedig bevezette Fricit egy rejtett odúba, ahol gyökeret lehetett rágcsálni. Egyik nap, amikor egy nagy madár árnyéka suhant el felettük, Frici óvóan maga mögé rejtette az egeret. Máskor meg az egér figyelmeztette Fricit, ha túl közel merészkedett a vízisiklóhoz.
Ahogy múltak a napok, a két kis barát egyre jobban összetartott. Megtanulták, hogy bár nagyon különbözőek, sokat tanulhatnak egymástól, és mindenben segíthetik egymást. Frici már nem volt magányos, és az egér sem félt annyira, hiszen tudta, hogy Frici mindig mellette lesz. Sosem felejtették el, hogy az igazi barátság nem azon múlik, ki mekkora, milyen színű, vagy mit szeret csinálni, hanem azon, hogy vigyáznak egymásra, jókat nevetnek együtt, és segítik egymást a bajban.
Így hát a kis béka, aki barátot keresett, végül megtalálta a legjobb barátot egy félénk egér személyében. A tópart szebb lett, a nádas vidámabb, mert két igazi jó barát lakott ott, akik szerették és megbecsülték egymást.
Így volt, úgy volt, igaz volt, talán nem is volt, ilyen volt ez a mese! A történetből megtanulhatjuk, hogy a barátság legfontosabb alapja a szeretet, a jóság, az elfogadás és az odafigyelés. Ha nyitott szívvel fordulunk egymáshoz, bármikor ránk találhat az igazi barátság!
