A bátor huszár és hűséges lova kalandjai

Egy borongós őszi reggelen, mikor a felhők sűrűn takarták el a napot, a fiatal huszár, János, szorosra húzta köpönyegét, és a fák között haladt hűséges lován, Csillagon. Az erdőben, ahol nap mint nap járőrözött, most különös csend honolt. Nem hallatszottak a madarak, a patak csobogása elhalkult, mintha valami baljós közeledne.

„Csillag, te is érzed ezt?” – szólalt meg János, és finoman megpaskolta a ló nyakát.

Csillag egyet prüszkölt, mintha válaszolni akart volna gazdájának. János már régóta tudta, hogy lova többet ért, mint amit az átlagos emberek gondolnának. Csillag mintha megérezte volna a veszélyt a levegőben, és lábai türelmetlenül topogtak a puha avarban.

Hirtelen egy rejtélyes alak bukkant fel a fák között. Köpenye sötét színben játszott, és arca árnyékban maradt. János előhúzta kardját, bár nem akart rögtön erőszakhoz folyamodni.

„Ki vagy te, és mit keresel az erdőmben?” – kérdezte határozottan.

Az idegen lassan közelebb lépett, és egy mély, reszelős hangon válaszolt: „Én vagyok az erdő őre, de ma baj van. Egy sötét varázslat telepedett a fák közé, és ha nem cselekszünk, az egész vidék elpusztul.”

János gyanakodva figyelte az alakot, de Csillag egy lépéssel közelebb lépett hozzá, mintha érezte volna, hogy az idegen igazat mond.

„Miben segíthetek?” – kérdezte végül János.

Az erdő őre mélyen János szemébe nézett. „A sötét varázslat forrása a Tündérligetben található. Ott él egy gonosz boszorkány, aki mérgező átkot bocsátott a fákra és az állatokra. Csak egy bátor szív és hű társ képes megszüntetni az átkot.”

János tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje. „Induljunk!” – mondta, és Csillagra pattant.

Az erdő sűrűjében haladva az őr vezette őket a Tündérliget felé. Ahogy közeledtek, a táj egyre baljósabb lett: a fák levelei feketére száradtak, a patak vize fojtóan bűzlött. Csillag lába alatt meg-megcsúszott a sárban, de a ló nem torpant meg egy pillanatra sem. János tudta, hogy teljes mértékben bízhat benne.

Végül megérkeztek a Tündérligethez, ahol a boszorkány várt rájuk. Fekete köpenyét szél fújta, és szemei villogtak a haragtól. „Ki mersz te, hogy megzavarod a birodalmamat?” – kiáltotta a boszorkány, és egy éles varázsjelet rajzolt a levegőbe.

János kardot rántott, de mielőtt cselekedhetett volna, a boszorkány tüzet bocsátott feléjük. Csillag felágaskodott, de János szilárdan tartotta a gyeplőt.

„Most mutasd meg, Csillag, mire vagyunk képesek együtt!” – kiáltotta János, és lova hatalmas ugrással kikerülte a varázslatot.

Az erdő őre közben suttogott valamit az árnyak között. „Húsz szív ereje kell a varázslat megtöréséhez” – hallatszott a halk hang.

János és Csillag nem adták fel. Egy utolsó, nagy ugrással János megközelítette a boszorkányt, és kardját egy fényes mozdulattal a földbe szúrta. A föld megrázkódott, és a boszorkány varázsa szertefoszlott. A sötétség lassan visszahúzódott, és a fák újra zöldellni kezdtek.

„Megcsináltuk!” – lehelte János megkönnyebbülten, miközben a nap sugarai áttörtek a felhőkön. Csillag boldogan nyerített, mintha ő is tudná, hogy győztek.

Az erdő őre ekkor előlépett, most már barátságos mosollyal az arcán. „Köszönöm, bátor huszár. Te és hűséges lovad megmentettétek az erdőt. A ti nevetek sosem merül feledésbe.”

János megveregette Csillag nyakát, és így szólt: „Ez a mi közös győzelmünk volt.”

A nap lassan a látóhatár mögé ereszkedett, de az erdő most újra élettel teli volt, és a huszár tudta, hogy amíg Csillag vele van, bármilyen kihívással szembe tud nézni.