Zelk Zoltán: Köd és fény

Zelk Zoltán: Köd és fény

Zelk Zoltán: Köd és fény

Zelk Zoltán: Köd és fény

Egy téli reggelen, amikor Lajcsi iskolába indult, olyan nagy köd ereszkedett a városra, hogy még a szomszéd házakat sem lehetett látni. Lajcsi egyedül botorkált a vastag ködben, míg egyszer csak valaki megérintette a vállát.
” Ki lehet az?”- kérdezte magában, s kiváncsian hátra nézett. El is csodálkozott, mert az útszéli fa ága érintette meg a vállát. S kisvártatva meg is szólalt a fa:
– Hová mégy, kisember?
– Iskolába.
-De hát odatalálsz ilyen ködben? – Megbillent a fa, s két falevél hullott a földre.
Lajcsinak úgy tűnt, mintha a fa sóhajtott volna. Ezért megkérdezte:
– Szomorú vagy?
A fa megrázta ágait.
– Igen, szomorú vagyok – felelte.
– A lehullott leveleidet sajnálod?
– Nem, nem azt. Hiszen tavaszra mindig új, zöld hajtásaim nőnek.
– Hát akkor fázol talán? – faggatta Lajcsi. De a fa azt felelte, hogy vastag kérge megvédi őt a hideg ellen.
– Tudom már, miért vagy szomorú! – kiáltotta Lajcsi.- A köd miatt, a sűrű köd miatt.
A faágak igent bólongattak:
– Azért, a köd miatt. Mert én tudom, mi a köd, és azt akarom neked elmondani.
Lajcsi kiváncsian hallgatta az öreg fa elbeszélését.
– A világ tele van szomorúsággal, s a köd az emberek szívéből kiáradó szomorúság.
– De alig mondta el ezt a fa, a köd oszlani kezdett s egyre erősebbek és fényesebbek lettek a napsugarak. Lajcsi felkiáltott:
– Hát a fény micsoda? A fény, ami elkergeti a ködöt?
– A fény pedig a reménység, ami a szomorú és meggyötört emberek szívéből árad. S ez a fény örömmé válik egyszer, s elűzi a szomorúságot, mint a napsugarak a ködöt. – A lehealó ágak most fölegyenesedtek, s megfürödtek az aranyos napsugarakban, Lajcsi pedig vidáman szaladt az iskolába.

Zelk Zoltán: Köd és fény

Zelk Zoltán: Köd és fény

Zelk Zoltán: Köd és fény




error: Content is protected !!