ANDERSEN: AZ ÖREG UTCAI LÁMPÁS
Mesék: ANDERSEN: AZ ÖREG UTCAI LÁMPÁS
Hallottad-e már az öreg utcai lámpás történetét? Igaz, nem éppen vidám história, de azért egyszer végighallgathatod.
Volt egyszer egy jóravaló, öreg utcai lámpás, aki esztendők hosszú során át becsületesen ellátta hivatását, s akit végül nyugalomba akartak küldeni. Szolgálatának utolsó estéjét töltötte az oszlopon, utoljára vetette fénykörét az utcára; úgy érezte magát, mint egy megöregedett táncosnő, aki búcsúfellépésén táncol, s tudja, hogy másnap már kis padlásszobájában tölti az estét.
A lámpás nagyon félt a másnaptól; tudta, hogy meg kell jelennie – életében először a városházán, ahol a polgármester meg a várostyák eldöntik majd, alkalmas-e további szolgálatra, vagy sem. Ők ítélnek majd a sorsa fölött: külvárosba küldik-e, ahol tovább világíthat, vagy vidékre helyezik valamelyik gyárba; az is lehet, hogy egyenest a vasöntőbe irányítják, ahol majd beolvasztják; igaz, hogy így újjászületne, s valamilyen alakban tovább élhetne, mégis félt tőle, mert nem tudta: vajon új alakjában emlékszik-e majd előbbi életére, szép hivatására.
Akár így lesz, akár úgy, annyi bizonyos, hogy el kell válnia az utcai silbaktól meg a feleségétől, akik őt valóságos családtagnak tekintették. A lámpás ugyanakkor kezdte a szolgálatot, mint a silbak. Az asszony rátarti menyecske volt akkoriban, csak este vetett egy-egy rövid pillantást a lámpára arramenőben, nappal észre se vette. De az utóbbi esztendőkben, amikor már mindhárman hajlott korúak lettek, a silbak felesége egyre többet törődött vele: gyakran megtisztogatta, és olajat töltött bele. Becsületes emberek voltak, nem csalták meg a lámpást egy csepp olajjal sem.
Ez volt, mondom, az öreg utcai lámpás utolsó estéje szolgálati helyén másnap a városházán kell jelentkeznie. Ez a két gondolat nyugtalanította, nem csoda, hogy azon az estén reszketett a lángja szegénynek. Aztán meglepte az emlékezés: sok mindent látott életében, sok mindenre fényt vetett; talán még a polgármesternél meg a városatyáknál is többet tapasztalt, de ezt nem hangoztatta, mert szegény öreg lámpás volt, s nem akart megbántani senkit, főképp nem a fölötteseit. Egyszerre megszállták az emlékek, s azt gondolta közben “Talán egyszer majd rám is emlékezik valaki. Én nem felejtem el soha, amit hosszú életemben láttam. Emlékszem egy ifjúra, aki egyszer, sok-sok esztendővel ezelőtt, elsétált alattam. Aranyszegélyes, rózsaszínű levélke volt a kezében, finom kis levél, finom betűkkel teleírva – hajadon írta, azt láttam rajta. Az ifjú kétszer is elolvasta, aztán megcsókolta a levelet, s föltekintett rám. Sohasem felejtem el a szemét, azt mondta a tekintete: “Én vagyok a legboldogabb a földkerekségen!” Megosztotta velem a titkát, bizony, nem tudja más, csak mi ketten, hogy mi volt abban a levélben, a rózsaszínű, finom kis levélben. Emlékszem egy másik szempárra is – milyen összevissza kalandoznak az ember gondolatai! “Egy szép, fiatal asszonyt temettek egyszer, erre vonult el a temetési menet. Amikor elhaladt, egy férfi megállt alattam, nekidőlt az oszlopomnak, és tenyerébe temette az arcát. Aztán fölnézett rám – sohasem felejtem el a tekintetét!”
Az öreg utcai lámpás, minthogy ma utoljára állott őrhelyén, eltűnődött emlékein. Az őr, akit fölváltanak, tudja, ki áll a helyére, s válthat vele néhány szót, mielőtt átadja posztját; az utcai lámpás nem tudta, ki lesz az utódja, pedig hasznos tanácsokat adhatott volna neki az esőről meg a ködről, megmondhatta volna, mennyire világítja meg a telihold a gyalogjárót, s melyik irányból fúj legtöbbször a szél.
A csatorna hídján hárman álltak; sorra bemutatkoztak az utcai lámpásnak, mert azt hitték, ő maga jelöli majd ki az utódját. Az egyik egy angolnafej volt, aki, mint tudjuk, világít a sötétben, s azt hangoztatta, hogy sok olajat takaríthatnának meg, ha vele töltenék be a hivatalt. Egy korhadt fadarab volt a másik, amely zöldes fényt áraszt a sötétben, és világítás tekintetében zsebre vágja az angolnafejet, ahogy mondta. Abban is többnek tartotta magát nála, hogy utolsó darabja volt egy faóriásnak, amely valamikor az erdő legszebb ékessége volt. A harmadik egy kis szentjánosbogár; az utcai lámpás nem is tudta, honnan termett elő, de hát ott volt, és világított, ahogy erejétől telt.
Persze a korhadt fadarab és az angolnafej égre-földre esküdözött, hogy a szentjánosbogár csak hébe-hóba világít, tehát nem alkalmas a magas hivatal betöltésére.
Az öreg utcai lámpás hamarosan letorkolta a versengőket: kijelentette, hogy egyikükből se válna jó lámpás, mert gyenge a fényük. A három pályázó tisztelettel hallgatta, de amikor megtudták, hogy az utód kérdésében nem a lámpás dönt, kárörvendve nevettek, s azt mondták, szerencse is, mert az utcai lámpás már vén salabakter, úgyse tudná okosan megválasztani az utódját.
Ebben a pillanatban fordult be a sarkon a szél. Odasuttyant a lámpáshoz, befütyült a szellőzőlyukain, és megkérdezte tőle:
– Igaz-e, hogy holnap nyugdíjba vonulsz? Akkor hát ma látlak utoljára! Fogadd tőlem búcsúajándékomat: most belefújok a koponyádba, és mától fogva nemcsak hogy tisztán emlékszel mindarra, amit életedben láttál, de olyan világos fejű is leszel, hogy mindent megértesz, és magad előtt látsz, amit elolvasnak vagy mesélnek a közeledben.
– Kincset érő ajándék! Szívből köszönöm! – mondta hálásan az utcai lámpás. – Csak nehogy az olvasztóba kerüljek! – aggódott.
– Oda még nem kerülsz, ne félj! – vigasztalta a szél. – Én most felfrissítem az emlékeidet; ha még több ilyen ajándékot kapsz, csöndes boldogságban telik majd öregkorod.
– Hacsak olvasztóba nem kerülök – nyugtalankodott a lámpás, mert mindegyre ez motoszkált a fejében. – Vagy akkor is hasznát veszem az ajándékodnak?
– Legyen eszed, öreg lámpás! – kiáltotta a szél, és már továbbiramodott volna, de abban a pillanatban kibukkant a hold a felhők közül, s a szél felkiáltott neki: – Hát kegyed mit ajándékoz a lámpásnak?
– Semmit! – felelte a hold. – Nem látja, hogy éppen fogyóban vagyok? Különben is, a lámpás nekem nem sok szolgálatot tett; én világítottam neki, s nem ő nekem! – Azzal visszabújt a felhők mögé, mert már unta a zaklatást.
Kis idő múlva egy vízcsepp hullott a lámpaüvegre; a lámpás azt hitte, az ereszről csöppent, de a vízcsepp elmondta, hogy egy felhő széléről érkezett, a felhő küldte ajándékul.
– Beléd szivárgok, s ha akarod, egy éjszaka alatt megrozsdásíthatlak, akkor aztán hamarosan elporladsz. – Hanem az öreg lámpás nem örült ennek az ajándéknak, a szél pedig valósággal megbotránkozott rajta. Teli torokból üvöltötte:
– Ki ad még ajándékot az öreg utcai lámpásnak? Ki ad még?
Akkor egy fényes hullócsillag hasította át az eget, fehér fénypászta jelezte útját.
– Hát ez mi volt? – nézett föl az angolnafej. – Azt hiszem, egy csillag hullott le. Úgy láttam, egyenest a lámpába futott. Hát ha már ilyen magas személyek is pályáznak erre a hivatalra, akkor a legokosabb hazamenni és lefeküdni! – vélekedett, s úgy is tett.
– Ez csodálatos ajándék! – ámult el az öreg lámpás. – A tündöklő csillagok, akikre még mindig áhítattal néztem, akik olyan szépen világolnak a magasban, ahogy én sohasem tudtam, bárhogy igyekeztem is – a csillagok, lám, figyelemre méltattak engem, öreg földi lámpást, s leküldték hozzám egy társukat: megajándékoztak azzal, hogy amire emlékezem, vagy amit látok, látni tudják azok is, akiket szeretek! Ezt küldték ajándékul a csillagok, érzem! S ez a legnagyobb ajándék, mert az igazi öröm az, amit megoszthatunk másokkal!
– Nemesen gondolkodol – bólintott rá a szél. – De ehhez az kell, hogy viaszgyertyát gyújtsanak benned. Mert ha nem az ég az üveged mögött, akkor senki se láthat meg a segítségeddel semmit. Erről megfeledkeztek a csillagok, mert ők azt hiszik, hogy mindenben, ami világít, legalább egy szál viaszgyertya ég. No de elfáradtam – nyújtózott a szél -, megyek és lefekszem. – El is nyugodott.
Másnap – persze, másnap este, mert a nappalt átugorhatjuk – egy kényelmes karosszékben pihent az öreg utcai lámpás. Mit gondoltok, hol? Az öreg silbak házában, aki megkérte a polgármestert és a városatyákat, hogy hűséges szolgálata jutalmául házába vihesse a másik hűséges szolgát, az utcai lámpást. Azok mosolyogtak a kérésén, de nekiadták a lámpást, így került a karosszékbe, a jó meleg kályha mellé, ahol kényelmesen kinyújtózott. Az öreg silbak éppen vacsoránál ült a feleségével; szeretettel nézegettek az utcai lámpásra – biztosan asztalhoz is ültették volna szívesen. Szegényes kis szobájuk volt kétölnyire a föld alatt, kőlépcső vezetett le a lakásukba, de odalenn jó meleg volt, rend és tisztaság volt a szoba dísze. Igaz, takaros függönyök is díszítették a kis ablakokat meg az ágyakat, a magas ablak párkányán pedig két különös formájú virágcserép állott. Hajósok hozhatták őket a messzi Indiából; elefántot ábrázoltak, de a hátuk hiányzott, ott tömték meg őket földdel. Az egyik cserépben metélőhagyma bokra zöldellt, ez volt az öreg házaspár veteményeskertje; a másikban muskátli bimbózott, ez meg a virágoskertjük volt. A falon régi óra lengette szaporán ólomingáit: tik-tak! Mindig sietett, de az öregek nem bánták, azt gondolták, jobb, ha siet, mintha késne.
Az öregek, mondom, éppen vacsoránál ültek, az öreg utcai lámpás meg a karosszékben, a kályha mellett melengette tagjait. Különösen érezte magát, sehogy sem találta helyét az új világban, ahová cseppent. De amikor az öreg silbak ránézett, és emlegetni kezdte azokat az időket, amikor ők ketten együtt szolgáltak; esőkről, ködökről beszélt meg rövid nyári éjszakákról, förgeteges téli éjjelekről, s ahogy eltűnődött emlékein, az öreg lámpás is otthonosabban érezte magát. Tisztán látott maga előtt mindent, sorra elvonult előtte, amit valaha átélt; bizony szép ajándékot kapott a széltől.
Az öregek dolgos, szorgalmas emberek voltak, sohasem hevert ölben a kezük, de a vasárnapjaik békés pihenéssel teltek. Az öreg silbak elővett egy-egy régi könyvet, a legtöbbször valami útleírást, s Afrikáról olvasott az öregasszonynak, a roppant őserdőkről meg az elefántokról, amelyek ott vadon csatangolnak. Az asszony figyelmesen hallgatta, s tekintete a cserép elefántokra tévedt, két parányi kertjére.
– Mintha látnám! – sóhajtott föl néha. És a lámpás szívből kívánta, bárcsak viaszgyertya égne benne, s az öreg házaspár is olyan tisztán láthatná, mint ő, az égbe szökő sudár fákat, az összefonódó indákat, a pőrén szaladgáló szerecseneket, meg a vadul vágtató elefántcsordákat, amelyek mázsás talpukkal legázolják a nádat, a bokrokat, és keményre döngölik a földet.
“Hiábavaló ez a tehetségem, ha nem ég bennem viaszgyertya, nem adhatom át nekik! – sóhajtotta magában. – Itt csak olaj meg faggyúgyertya van a háznál, az pedig nem elég!”
Egy nap néhány igazi viaszgyertyacsonk került az öreg silbak házába. A nagyobb darabokat meggyújtották, a kisebbekkel a cérnáját viaszozta be az öregasszony, hogy tartósabb legyen. Most hát viaszgyertya is volt a háznál, csakhogy az öregeknek nem jutott eszükbe, hogy a lámpába is tegyenek egy darabkát.
– Ritka tehetségem van, és nem használhatom semmire! – emésztődött az utcai lámpás. – Magamban kell tartanom, nem oszthatom meg másokkal! Ezek a kedves öregek nem is tudják, hogy a meszelt falat virágmintás, gyönyörű tapétává változtathatom, zöldellő erdőket varázsolhatok elébük, vagy akármit, amit csak akarok. Ó, ha tudnátok.
Máskülönben nem lehetett oka panaszra: az öregasszony tisztán tartotta, fényesre súrolta, s a kis szoba legszembetűnőbb sarkába helyezte el. Persze aki látta, azt mondta róla, hogy ócska lom, de hát az öregek nem törődtek vele, mert a lámpás nagyon a szívükhöz nőtt. Végre egy napon – születésnapja volt az öreg silbaknak – az asszony odatipegett a lámpáshoz, és mosolyogva mondta:
– Ezen az ünnepen veled világítok! – Az öreg lámpa megcsikordult nagy örömében, mert azt gondolta: “Végre észbe kaptatok!” – De keservesen csalódott, mert nem viaszgyertyát kapott, csak olajat. Azért égett, persze, egész este, de azon töprenkedett, hogy a csillagok ajándéka, a legszebb ajándék, holt kincs marad.
Aznap éjjel azt álmodta, hogy az öreg házaspár meghalt, s őt a vasöntőbe vitték beolvasztani. Úgy félt álmában is, mint szolgálata utolsó estéjén a polgármestertől meg a városatyáktól. De azért nem rozsdásodott meg, és nem omlott porrá – pedig megtehette volna, hiszen a vízcsepp ezzel ajándékozta meg -, hanem nagy bátran belépett az olvasztókemencébe. Onnan kikerülve megint lámpa lett belőle, szép mívű asztali lámpa, amilyenbe fehér viaszgyertya kívánkozik. A lámpa angyalt ábrázolt, aki virágcsokrot tartott a kezében; a csokor közepébe, gyertyatartó volt rejtve, oda kerül majd a viaszgyertya. A lámpa egy zöld íróasztalon kapott helyet, egy barátságos szobában; a polcokon rengeteg könyv sorakozott, a falakon szép festmények függtek. Költő szobájába került a lámpa, s megelevenített a költő körül mindent, amit az leírt vagy elgondolt. Összeboruló lombú erdővé változtatta a szobát, vagy napsütötte rétté, ahol gólyák lépdeltek méltóságosan; viharos tengerré vagy tengeren hánykódó hajóvá.
“Milyen különös tehetség lakozik bennem! – tűnődött el a lámpa az álmán, amikor fölébredt. – Most szinte vágyom rá, hogy beolvasszanak és újjáöntsenek. Különben, most már kitartok a két öreg mellett, mert ők nem a tehetségemért, hanem magamért szeretnek. Úgy bántak velem, mint édes gyermekükkel, tisztán tartottak, olajjal tápláltak; jobb dolgom volt náluk, mint a két elefántnak, pedig azok távolabbról szakadt vendégek s előkelőbbek is!”
És nyugalom szállta meg a lelkét; attól fogva bölcs békességben élt az öreg silbak házában, s meg is érdemelte a nyugalmat, hiszen olyan derék lámpa volt egész életében!
Mesék: ANDERSEN: AZ ÖREG UTCAI LÁMPÁS
Mese kategóriák: