Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi falu, ahol mindenki ismerte egymást. Ebben a faluban élt egy kisfiú, akire mindenki számíthatott: a neve Marci volt. Marci mindig mosolygott, és ha valaki bajban volt, elsőként nyújtotta a kezét.
Egy nap, amikor Marci az erdő szélén játszott, meghallotta, hogy valaki sír. Közelebb ment, és meglátta, hogy az öreg Jóska bácsi ül a fűben, a cipőfűzője elszakadt. Jóska bácsi szomorúan nézte a lyukas cipőjét. Marci odaszaladt hozzá, és így szólt: „Jóska bácsi, segíthetek valamiben?” Az öregember nagyot sóhajtott. „Ó, kisfiam, nagyon jó lenne, de szerintem már semmi nem segít ezen a cipőn.” Marci azonban elővette a zsebéből egy régi piros szalagot, amit az anyukája kötött a hajába régen, és ügyesen megkötötte vele Jóska bácsi cipőjét.
Ezt követően Marci jócselekedetei napról napra gyarapodtak. Másnap a szomszéd néni, Borbála néni, elesett a kertben, és Marci segített neki felállni. Aztán segített a boltban cipekedni az öreg Katica néninek, és amikor az óvodában valaki sírt, Marci mindig mellette termett, hogy megvigasztalja. Néha csak egy mosoly vagy egy kedves szó is elég volt, hogy valaki jobban érezze magát.
Ahogy múltak a napok, a faluban mindenki érezte Marci kedvességét. Az emberek hálásak voltak neki, és mindenki szerette őt. Egy nap a kovács bácsi ezt mondta: „Marci, nélküled sokkal nehezebb lenne az életünk. Te vagy a mi kis napsugarunk!” Marci elpirult, de csak ennyit mondott: „Csak azt teszem, amit a szívem diktál.”
Volt, amikor olyan problémák is akadtak, amelyek megoldhatatlannak tűntek. Egy este a falu kutyusa, Buksi, eltűnt. Mindenki aggódott, de Marci nem nyugodott addig, amíg meg nem találta. Egy nagy bokor mögött talált rá, ahol Buksi megsérült a lábán. Marci óvatosan hazavitte, és segített bekötni a lábát. Az egész falu felujjongott örömében, amikor Buksi visszatért.
Az emberek lassan észrevették, hogy a falu is megváltozott. Egyre több mosolygós arcot lehetett látni, az emberek gyakrabban segítettek egymásnak. A szomszédok már nem csak magukra gondoltak, hanem odafigyeltek egymásra is. Marci példája mindenkit jóra ösztönzött.
Egy nap az iskolában az egyik kisfiú, Peti, elesett, és a térdét is lehorzsolta. Mielőtt még bárki odaért volna, már három gyerek is odaszaladt segíteni neki: „Ne sírj, Peti, mindjárt jobban leszel!” – mondták vigasztalón. A tanító néni elmosolyodott, és azt mondta: „Látjátok, milyen jó, ha segítünk egymásnak? Marci ezt mutatta meg nekünk.”
Azóta a falu lakói minden nap emlékeztették magukat, hogy segíteni jó. Nem számít, hogy nagy vagy kis dologról van szó, egy kedves szó, egy ölelés vagy egy kis segítség sokat számít. Egymás mellett álltak jóban-rosszban, és ezáltal a falu igazi, szeretetteljes otthonná vált.
Marci boldogan élt a faluban, és mindig tudta, hogy a szeretet és a jóság visszatér hozzá. Ha bárki megkérdezte tőle, miért segít, csak ennyit mondott: „Mert együtt minden sokkal könnyebb.”
Így volt, úgy volt, igaz volt, talán nem is volt – de egy biztos: ha segítünk egymásnak, jobbá válik a világunk!
