A kisváros szélén, ahol a házak előtt bodzafák bólogattak, egy kék szemű, barna hajú kislány ébredt fel egy vidám reggelen. Lili még álmosan nézett ki az ablakon, ahol a nap sugarai incselkedtek a függönnyel. Ma különleges napnak ígérkezett, mert anyukája megígérte, hogy együtt mennek a piacra. Lili kíváncsian gondolt arra, vajon milyen csodákat láthat majd, hiszen a piac mindig tele volt színekkel, illatokkal és mesékkel.
Ahogy kéz a kézben sétáltak anyával a macskaköves utcán, Lili elhatározta, hogy ma valami egészen újat fedez fel. A piacra érve szinte elvarázsolta a standok sokasága: piros almák, sárga körték, ropogós kenyerek, és persze a legszebb, legillatosabb virágok egy helyen, egy napsárga napernyő alatt.
A virágárus standja előtt mindig sokan álltak, mert ott volt a legharsányabb nevetés, és ott szállt a legédesebb illat a levegőben. Az asztalon százféle virág táncolt: lila ibolya, sárga nárcisz, fehér jácint, piros tulipán. Lili csak bámulta a sok színt, és halkan megszólalt: „Olyan, mintha egy mesevilágban lennék.”
Ekkor a virágárus bácsi, akinek arcát mindig vidám ráncok díszítették, és kalapján egy apró margaréta virított, odahajolt Lilihez. „Szia kislány! Látom, tetszenek a virágaim. Tudod, mindegyik virágnak megvan a maga titka.” Lili kicsit meglepődött, de kíváncsian válaszolt: „Milyen titka lehet egy virágnak?”
A bácsi körbenézett, mintha senki másnak nem szabadna hallania, majd súgva folytatta: „A virágok beszélnek, csak csendben kell maradni, és meghallani a szívük dalát. A tulipán például azt meséli, hogy mindig újra lehet kezdeni, a jácint a barátságról énekel, a margaréta pedig a szeretet apró csodáit suttogja el.” Lili nagyot nézett, és halkan megsimogatta a legkisebb margarétát.
A virágárus bácsi látta, mennyire elvarázsolta Lilit a virágok világa. „Szeretnél választani egyet?” kérdezte barátságosan. Lili zavartan nézett anyukájára, aki bátorítóan mosolygott. „Nem hoztam pénzt,” motyogta a kislány. „Nem baj, a kedvességért cserébe is lehet virágot kapni.” Lili csodálkozva nézett fel. „De hát én nem csináltam semmi különöset!” A bácsi mosolygott. „Mosolyogtál, és szépen beszéltél hozzám, ez máris megszépítette a napomat.”
A bácsi óvatosan leszakított egy apró, hófehér margarétát, és Lili kezébe adta. „Ez most a tiéd. Figyelj rá, és mindig jusson eszedbe: egy kedves szó, egy mosoly csodára képes!” Lili boldogan szorította a virágot, és hálásan szólt: „Köszönöm, bácsi, nagyon vigyázni fogok rá!”
Útközben hazafelé Lili néha-néha a margarétára pillantott. Egész úton azon gondolkodott, mi lehet az ő titka. Otthon egy kis pohárba tette a virágot, az ablakba, ahol a nap simogatja, és halkan megsúgta neki: „Te vagy az én barátom, sosem felejtem el, amit a virágárus bácsitól tanultam.”
Azóta Lili minden nap ránézett a margarétára, és ha valakivel kedves volt vagy mosolyt csalt valaki arcára, tudta, hogy ezek az apró dolgok teszik széppé a világot. Többször elmesélte anyukájának, hogy milyen csodákat rejt egy-egy szál virág, és mennyi szeretet fér el egy mosolyban.
Így történt, hogy egy csöppnyi margaréta lett Lili legjobb barátja, és a virágárus bácsi szavai örökre a szívében maradtak. Lili megtanulta, hogy a kedvesség és a szeretet mindennap új csodára képes – akár egy apró virág is elég ehhez.
Így volt, talán igaz sem volt, így volt ez a mese, vagy talán mégsem. Ez a mese a szeretetről és az apró kedvességek erejéről szólt, mert néha egy mosoly is elég, hogy valaki napja szebb legyen.
