A nagy tölgyerdő mélyén, ahol a napfény aranycsíkokban szűrődik át a leveleken, van egy hely, amelyet csak nagyon kevesen láttak. Ez a hely a manók titkos műhelye. A műhely bejárata egy mohos fatörzs oldalában rejtőzik, s csak az találja meg, aki igazán tiszta szívű, és hisz a csodákban. Egyszer egy kisfiú, Zénó, aki mindig segített a bajba jutott állatokon, véletlenül rálépett egy különös formájú kőre. Abban a pillanatban a fa törzsében egy apró ajtó nyílt, és kicsiny manócska intett neki:
– Gyere csak bátran, Zénó! – szólt kedvesen. – Lépj be a titkos műhelyünkbe!
Zénó óvatosan belépett, és ámulattal nézett körül. Mindenhol színes fonalak, apró kalapácsok, fénylő gyöngyök csillogtak, s a levegőben édes mézillat terjengett.
Sokan beszéltek már róla a faluban, hogy a manók éjjelente titokban segítenek: helyrehozzák a tönkrement játékokat, megfoltozzák a kabátokat, vagy csillogó kavicsokat rejtenek a gyerekek zsebébe. De senki sem gondolta volna, hogy ezek a csodák egy varázslatos műhelyben születnek, ahol minden apró kéz nagy csodákat alkot.
A manók kezei fürgék és gyengédek voltak. Egyikük, Füge, fából faragott madarat készített.
– Látod, Zénó, mindenki mást alkot – magyarázta Füge. – Mi együtt dolgozunk, és közösen örülünk annak, ami elkészül.
A műhelyben semmi sem ment veszendőbe. Az üres dióhéjakból bölcső lett, a lehullott falevelekből ruhácska. A manók olyan eszközöket használtak, amilyeneket ember sosem látott: egy harmatcseppből készült nagyító, selyemhernyó gubóból szőtt köpeny, s egy szikrázó, kristályból csiszolt olló.
– Minden eszközünk különleges, – mondta egy kicsi manólány, Lili – de a legfontosabb az a szeretet, amivel dolgozunk.
A varázstárgyak elkészítése nagy figyelmet és türelmet igényelt. Minden manó tudta, hogy a legapróbb hibát is meg kell javítani, mielőtt valaki használatba veszi a játékot vagy a varázskavicsot. Néha együtt énekeltek munka közben:
– Csoda terem, ahol szeretet terem, – dalolták vidáman, s a hangjuk úgy csengett, mint az erdei harangvirágok.
Zénó kérdezősködött:
– Hogyan készül a varázslatos zseblámpa, ami a sötétben is mutatja az utat?
Lili mosolygott:
– Először összegyűjtjük a legfényesebb harmatcseppeket, aztán belecseppentjük a tiszta szív jóságát. Így világít minden sötét éjben.
A titkos műhelyben nem volt rohanás, viszály vagy harag. Mindenki tudta, hogy együtt lehetnek csak igazán sikeresek. Ha valaki elfáradt, a többiek mellé álltak, segítettek, vagy egy vidám mesét mondtak, amíg újra erőre kapott.
Nap mint nap új csoda született: szivárványszínű pörgettyű, nevető báb, álomhozó párna. A manók sosem fáradtak bele abba, hogy örömet szerezzenek másoknak. Munka után mindig megosztották egymással a friss mogyorós süteményt, s hálásan köszönték meg egymásnak a napot.
Zénó sok mindent tanult a manóktól: a türelmet, az odafigyelést, a segítőkészséget. Amikor búcsúzott, Füge a tenyerébe csúsztatott egy apró, fénylő követ.
– Ez emlékeztet arra, hogy bárki lehet varázsló, aki szeretettel segít másoknak.
De a titkos műhelyt minden este gondosan elrejtették. Az ajtó csak akkor nyílt újra, ha valaki jóságával kiérdemelte. A manók tudták, hogy a világban sok a kíváncsi szem, de csak az értékelheti igazán a műhely titkait, aki szívből jó és szeretetteljes.
És hogy mi lesz a jövőben? A manók műhelye továbbra is ott rejtőzik a nagy tölgyerdő mélyén. Mindig lesznek olyanok, akik újra rátalálnak, mert a szeretet és a jóság sosem vesznek el, csak továbbadják őket.
Így történt, hogy a manók titkos műhelye nemcsak csodákat alkotott, de a szeretet és a segítség erejét is megtanította mindenkinek, aki belépett oda.
Így volt, igaz volt, vagy talán csak mese – de a szeretet mindig valódi!
