Cirmi egy kicsi, szürke cica volt, akit mindenki nagyon szeretett a házban. Egy délután, amikor a nap sugarai besütöttek a padlás poros ablakán, Cirmi kíváncsian felosont a régi, nyikorgó lépcsőkön. Sosem járt még ott, de ma valami különös hívta őt. Szimatolt, nézelődött, majd egyszer csak megpillantott egy régi, pókhálós dobozt, amiből valami csilingelt. Óvatosan közelebb lépett, és hirtelen meglátta a dobozban a furcsa szélharangot. Kicsi, ezüst csengők lógtak rajta, s amikor Cirmi mancsával hozzáért, puha, tiszta hang csendült fel.
– Vajon kié lehetett ez? – morfondírozott magában Cirmi.
Az első találkozás nagyon különös volt. Amint Cirmi megpendítette a szélharangot, a hangja egészen másnak tűnt, mint bármelyik csengőé, amit valaha hallott. Egyszerre volt benne vidámság és egy csipetnyi szomorúság is. Cirmi kíváncsisága még nagyobb lett.
– Miért ilyen furcsa ez a hang? – kérdezte hangosan, miközben körbejárta a szélharangot.
Aznap este vacsora után Cirmi megmutatta a szélharangot barátainak, a csacsogó kismadárnak, Pitypangnak, és a bátor egérnek, Tódornak.
– Ez nagyon régi lehet – mondta Tódor, miközben óvatosan megszagolta a harangot.
– Mintha valami mesét őrizne – csipogta Pitypang.
Cirmi elhatározta, hogy kideríti a szélharang titkát. Aznap éjjel, miközben mindenki aludt, különös hangok szűrődtek be a kertből. A szél erősen fújt, és a harang újra megszólalt. Csilingelése most mintha valakihez szólt volna, valakihez, aki régen ott járt a házban.
– Halljátok ezt? – súgta Cirmi az ablaknál állva.
Tódor csak nagyokat pislogott, Pitypang pedig óvatosan odarepült Cirmi vállára.
– Lehet, hogy a szélharang üzenetet küld? – kérdezte a kismadár.
Másnap Cirmi elhatározta, hogy utánajár, ki küldhette a titokzatos üzenetet. Kérdezősködni kezdett a ház lakóinál, és megtudta, hogy a szélharangot valaha egy nagyon kedves néni, Mariska néni készítette, akit mindenki szeretett a faluban. Mariska néni szerette, ha a szélhangokra ébred reggelente, és mindig azt mondta: „A jó szívű emberek hangja benne marad a harangban.” Amikor Mariska néni elköltözött, a harangot a padlásra tették, hogy vigyázzon a házra és az ott lakókra.
Aznap este, amikor újra feltámadt a szél, Cirmi kint maradt a kertben. Egy pillanatra megijedt, mert a bokrok között árnyak suhantak. De ekkor Pitypang is odaszállt mellé, és bátorságot adott neki.
– Ne félj, Cirmi, együtt kiderítjük a titkot! – mondta Tódor is, aki bújt a cica farka mögé.
Cirmi összeszedte minden bátorságát, és odament a szélharanghoz, amely most már a verandán lógott. Amikor a szél újra megpendítette, Cirmi lehunyta a szemét, és szinte hallotta Mariska néni kedves hangját: „Szeressétek egymást és vigyázzatok a házra!” Cirmi szíve megtelt melegséggel, és megértette, hogy a szélharang nem csak egy régi tárgy, hanem szeretet és emlékek őrzője.
A kaland után Cirmi elmesélte a barátainak, mit tanult. Megértette, hogy a bátorság, a kíváncsiság és a barátság mind-mind segítenek megérteni a világot, és hogy a szeretet mindent megőriz, még akkor is, ha csak egy kis szélharang csilingel a padláson.
Így volt, igaz volt, mese volt! Talán így volt, talán nem, de ilyen szép mese volt!
