Az esőcsepp hosszú útja
A felhők magasan lebegtek az égen, ahol a napfény játékosan táncolt köztük. Egy apró vízcsepp, akit Cseppnek hívtak, épp most született egy nagy, bolyhos felhő belsejében. A felhőben sok-sok testvére volt, mind izgatottan figyelték, mi történik körülöttük.
– Hová megyünk, ha elhagyjuk a felhőt? – kérdezte Csepp a mellette lebegő, mosolygós barátjától, Pöttytől.
– Nem tudom, de biztosan csodálatos kaland lesz! – felelte Pötty.
A felhő remegett, fújt a szél, és a vízcseppek lassan elkezdtek lefelé hullani. Ez volt az a pillanat, amikor Csepp megtapasztalhatta, milyen is útnak indulni az égből a föld felé.
Csepp repült, forgott, lebegett, és közben meglátta a világot maguk alatt. Városok, rétek, erdők és tavak tűntek fel a messzeségben. Volt, aki egy virágszirmon landolt, mások falevélre estek. Csepp azonban egy puha, zöld fűszálra érkezett.
– Jaj, de csiklandós vagy! – nevetett a fűszál, amikor Csepp lecsúszott rajta.
Nem sokáig maradhatott ott, mert a napfény melegítette a földet, a talaj pedig lassan magába szívta az esővizet. Csepp is elindult lefelé, a föld alatti titkos utak felé. Utazása során találkozott egy kedves földigilisztával.
– Szia, Csepp! Én vagyok Gili. Vigyázz magadra odalent, mert sok izgalmas dolog vár! – mondta barátságosan Gili, majd elbújt a föld mélyében.
Csepp lassan lejjebb csúszott a talajban, áthaladva homokon és köveken. Itt-ott találkozott növénygyökerekkel, amelyek szomjasan ittak belőle egy kicsit, de Csepp tovább ment, mert tudta, hogy még hosszú út áll előtte.
Hosszú utazása során egyszer csak egy kis patakba pottyant, ahol sok más esőcsepp gyűlt össze. Néhányan játékosan kergetőztek, mások csendesen sodródtak a víz áramlásával.
– Gyere velünk, Csepp! – kiáltották a patakban úszó cseppek. – Sok kaland vár ránk!
Így csatlakozott Csepp az áramlathoz. Útjuk során sok mindent láttak: szitakötők táncát, békák ugrását, és még egy mókus is vizet ivott belőlük.
A patakból egy széles folyóba sodródtak, ahol Csepp megcsodálhatta, milyen erős és gyors tud lenni a víz, ha sok kis csepp összefog. Néha megpihentek egy-egy kő mögött, máskor habosan tovazúdultak.
Egy nap a napfény erősebben kezdett sütni, és Csepp érezte, hogy könnyebbé válik. Olyan érzés volt, mintha repülni kezdene. Ez volt a párolgás varázslata: Csepp újra felszállt az égbe, hogy ismét csatlakozzon a felhők csodás világához.
Ott fent, a felhők között, Csepp boldogan mesélte el barátainak, mennyi szépet látott, hány kedves lénnyel találkozott, és mennyi jót tett útja során. A felhőben mindenki örömmel hallgatta a történetét.
– Látjátok, mennyi mindent tehet egyetlen kis esőcsepp? – mondta Csepp.
A felhőben mindenki bólintott, mert tudták, hogy a világ csak úgy lehet szép, ha mindenki segít egy kicsit, és szeretettel viseltet a többiek iránt.
Így hát Csepp újra és újra útra kelt, hogy örömet, éltető nedvességet és barátságot vigyen a földre.
Így volt, igaz volt, igaz mese volt! Talán nem is volt igaz, de ilyen kedves mese volt! Az esőcsepp hosszú útja megtanít minket arra, hogy mindenki fontos, mindenki tud jót tenni, és a szeretet, a kitartás, no meg a barátság mindig körbeér a világban, akárcsak egy csepp víz az örök körforgásban.
