A messzi hegyek tetején, ahol a madarak is csak nagy ritkán járnak, egy napsütéses reggelen megszületett a Szél. Finom, hűs lehelet volt, kíváncsi és játékos. Amikor először kinyitotta szemét, minden csodálatosan tiszta és friss volt körülötte. A nap mosolygott rá, a fák lehajtották előtte ágaikat, a virágok illata pedig betöltötte a levegőt.
– Jó reggelt, kis Szél! – köszöntötte őt a Nap. – Ma kezdődik az életed nagy kalandja!
A Szél boldogan suhant át a mezőkön és erdőkön, simította a leveleket és cirógatta a patak vizét. Mindenkit meg akart ismerni, minden zugot be akart járni a világban.
Ahogy egyre messzebb került a hegyektől, furcsa dolgot vett észre. A levegő már nem volt annyira friss, sőt, néhol kellemetlen szagot is érzett. Az egyik város szélén sötét felhő gomolygott, a gyárak kéményeiből feketés füst szállt az égbe.
– Mi ez a furcsa szag? Miért nem tiszta itt a levegő? – kérdezte riadtan egy közeli fától.
– Ez a szmog, kis Szél – magyarázta a fa szomorúan. – Az emberek sok mindent csinálnak, ami beszennyezi a levegőt. Néha már mi is nehezen kapunk levegőt.
A Szél szíve összeszorult. Elhatározta, hogy segíteni fog, mert ő csak tiszta levegőt szeretett volna mindenhol.
Barátokat keresett, akik segítenének neki ebben a fontos feladatban. A közeli patak boldogan csatlakozott hozzá.
– Én is tiszta szeretnék maradni, segítek neked elmosni a piszkot – mondta a patak.
A madarak is beálltak mellé, mert ők is érzékelték a változást.
– Ha tisztább lesz a levegő, jobban tudunk repülni és énekelni – csicseregték.
A fák, bokrok mind-mind mellé álltak, hiszen a tiszta levegő az ő életük is.
„De vajon hogyan tud változtatni egyetlen kis Szél a világon?” gondolkodott hangosan.
– Ha nagyon akarod, és mi is segítünk, biztosan sikerülni fog! – bíztatták a barátai.
A Szél elhatározta, hogy összegyűjti minden bátorságát, és elindul a nagyváros felé. Először lágyan fújt, hátha észreveszik az emberek a füstöt, de senki sem figyelt rá. Ezért egy kicsit erősebben kezdett fújni, megpróbálta elkergetni a szmogot a házak fölül.
– Nézd csak, fúj a szél! – lepődött meg egy kisfiú az ablakban.
– Érdekes, mintha frissebb lenne a levegő – mondta a mamája.
A Szél egyre bátrabb lett. A gyárak felé sietett, és próbálta szétoszlatni a füstöt. „Ne dobd el a szemetet! Ültess fát! Szeresd a természetet!” suttogta mindenütt, amerre járt.
Az emberek lassan észrevették a változást. Egyre többen kezdték összeszedni a szemetet, a gyerekek fát ültettek, a felnőttek pedig odafigyeltek arra, hogy kevesebb füst jusson a levegőbe.
– Milyen jó most sétálni, tisztább a levegő! – örvendezett egy nagymama a parkban.
A Szél boldogan táncolt végig a városon, érezte, hogy a sok jóság, amit elindított, visszahat rá is. Barátai, a madarak, a fák és a patak is boldogabbak lettek, és együtt ünnepeltek.
– Te vagy a legbátrabb Szél a világon! – mondták a barátai.
– Csak együtt sikerült! – válaszolt a Szél, és körülölelte őket lágy ölelésével.
Mióta a Szél elindította ezt a változást, a városban mindenki jobban vigyázott a természetre. A Szél pedig minden nap újra és újra emlékeztette a nagyokat és kicsiket: a tiszta levegő mindannyiunk kincse.
Így volt, vagy talán nem is volt, ez egy ilyen szép mese volt!
