Egyszer volt, hol nem volt, még az üveghegyeken is túl, egy széles, kékeszöld tó partján élt egy vidám récécsalád. Ebben a családban mindenki csodálatosan színes tollazattal büszkélkedhetett, és ezért hívták őket a tópart lakói csak úgy: hímes récék.
A hímes récék tollai olyan ragyogóak voltak, hogy néha a napsugár is megállt egy-egy pillanatra, hogy megcsodálja őket. A kicsi Zselyke, a récék legkisebb csemetéje, egyszer megkérdezte az édesanyját:
– Anya, miért olyan színesek a tollaink?
Az anyuka mosolyogva válaszolt:
– Azért, hogy boldogságot és vidámságot vigyünk a tó partjára, és hogy könnyen megtaláljuk egymást a sűrű nádasban.
A hímes récék leginkább a tiszta vizű tavak és folyók mellett élnek, ahol sok a nád, a vízi növény, és mindig akad egy-egy rejtett zug, ahol elbújhatnak a kíváncsi szemek elől. Nagyon szerettek a rétek felé is kalandozni, amikor a tó mellett sétáltak, és virágokat szedegettek a parton.
A récék mindenevők voltak, de legjobban a friss zöld növényeket, apró vízi állatokat és magvakat szerették. Zselyke kedvence a zsenge sás volt, amit mindig a legmélyebb vízben lehetett találni.
Egy nap Zselyke barátjával, Vilivel, a kis récével a parton csipegetett, amikor Vili megszólalt:
– Zselyke, nézd csak, ott egy csiga! Vajon finom lehet?
– Próbáljuk ki együtt! – kacagott Zselyke, és mindketten belecsípték a csigát, de végül a vízbe eresztették, mert jobban szerették a friss zöld leveleket.
Eltelt az idő, és eljött a párzási időszak. A hímes récék ilyenkor még szebb színekben pompáztak. A fiú récék versengtek, ki a legszebb, ki tudja a legszebb táncot lejteni a tó tükrén, hogy megnyerje a lány récék szívét.
Az egyik reggel Vili édesapja, Bódog bácsi, így szólt:
– Ideje felvenni a legszebb tollamat, Zselyke, hogy anyádnak énekeljek egy kedves dalt.
És bizony, a récék éneke betöltötte a tópartot, a napocska is vidámabban ragyogott azon a napon.
Amikor eljött a fészekrakás ideje, a récék gondosan puha fűből, nádból és tollakból építették meg otthonukat. Zselyke mindig segített édesanyjának, puha tollakat gyűjtött, hogy a kis fiókák melegen és biztonságban bújhassanak ki a tojásból.
A fiókák kikelése után az egész család együtt tanult úszni, bukdácsolni, és felfedezni a tóparti világot.
Egy nap, amikor az egyik kicsi fióka véletlenül lemaradt a többiektől, Zselyke gyorsan visszafordult, és segített neki megtalálni a családot. Ilyenkor mindig elmesélte, hogy a család összetartása a legfontosabb a világon.
A magyar néphagyományban a hímes récék a szépség, a hűség és a szeretet jelképei. Sok régi mesében, mondókában megjelennek, és az emberek mindig csodálattal néztek rájuk.
– Hallottad már azt a mondókát, Zselyke? – kérdezte Bódog bácsi. – „Színes récék, csodás tollak, boldogságot hoznak holnap!”
Zselyke nevetett, és együtt mondták a versikét.
Sajnos, manapság a récékre sok veszély leselkedik. Néhányan piszkos vizet öntenek a tóba, mások elhagyják a szemetet. De vannak kedves emberek, akik vigyáznak a tavakra, és segítenek megőrizni a récék otthonát.
– Mindig ügyeljünk a tisztaságra! – mondta Zselyke. – Ha vigyázunk a természetre, mi is boldogok és egészségesek leszünk.
Vannak, akik azt hiszik, a hímes récék csodás tollai bűvösek, de valójában a szeretet és gondoskodás teszi őket ilyen széppé. A récék sosem veszekszenek, inkább segítenek egymásnak, s mindig jókedvűen élnek a tóparton.
Így történt, hogy a hímes récék varázslatos világa tele lett szeretettel, gondoskodással és boldogsággal.
Ez volt hát a hímes récék meséje, ahol megtanultuk, hogy a szeretet, az összetartás és a természet iránti gondoskodás mindennél fontosabb.
Hát így volt, talán igaz sem volt, ez volt egy csodás mese – a hímes récék meséje.