Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi város szélén egy kicsi ház, ahol egy anyuka élt a kisfiával. Az anyukát Rékának hívták, a kisfiát pedig Tomikának. Réka nagyon szerette a kisfiát, mégis, voltak napok, amikor magányosnak érezte magát. Tomika észrevette ezt, és titokban azon gondolkodott, hogyan tudná megvidámítani anyukáját.
Egyik délután, amikor hazafelé sétáltak az iskolából, Tomika meglátott az út szélén egy kóbor kutyust. A kutyus szőre csupa sár volt, a szemei mégis kedvesen ragyogtak. Tomika odaszaladt hozzá, és megsimogatta. “Nézd, anya, milyen aranyos!” – mondta izgatottan.
Réka először aggódott egy kicsit, de ahogy közelebb ment, a kutyus csóválni kezdte a farkát, és vidáman, bátorítóan rámosolygott. “Mit szólnál hozzá, ha hazavinnénk, és segítenénk neki?” – kérdezte halkan Réka. “Igen! Legyen ő a mi kutyánk!” – ujjongott Tomika.
Így kezdődött az ő különleges történetük.
Otthon megfürdették és megetették a kutyust. Réka egy régi törölközőből puha ágyikót csinált neki. A kutya hálásan bújt hozzájuk, mintha mindig is az ő családjukhoz tartozott volna. “Mi legyen a neve?” – kérdezte Réka. “Legyen Bundás!” – válaszolta Tomika mosolyogva.
Bundás gyorsan a család tagjává vált. Mindenki boldog volt, hogy új barátjuk lett, de leginkább Réka. Esténként, mikor elcsendesedett a ház, Bundás odabújt az anyukához, és lágyan lefeküdt a lábához. Réka megsimogatta a fejét, és csendben sóhajtott: “Te aztán tényleg boldoggá teszed a szívemet.”
Másnap reggel egy új szokás kezdődött. Réka, Tomika és Bundás együtt mentek sétálni a közeli parkba. A madarak csicseregtek, a nap sugarai megsimogatták az arcukat. Bundás boldogan futkározott előttük, néha visszanézett, mintha azt mondaná: “Jó itt veletek!” Tomika és Réka összenevettek, amikor Bundás viccesen ugrándozott a falevelek között.
Bundás nemcsak örömet, hanem bátorságot is hozott Réka életébe. Egyik este, amikor Réka egyedül érzete magát a nappaliban, Bundás odasétált hozzá, és orrával gyengéden megbökte a kezét. “Szükséged van rám?” – szólt Réka, mire Bundás hálásan nyüszített, mintha azt mondaná: “Mindig itt vagyok neked!” Réka szívét melegség töltötte el. Most már tudta, hogy soha nincs teljesen egyedül, hiszen ott van neki Bundás.
A séták során Réka sok új embert ismert meg, akik Bundást is megszerették. Együtt beszélgettek, nevettek, és mindig volt valaki, aki kíváncsian kérdezte: “Ez a te kutyád?” Réka büszkén válaszolta: “Igen, ő a miénk!” A kis közösség is összetartóbb lett, amikor Bundás csatlakozott hozzájuk.
Volt egy nap, amikor Tomika szomorúan jött haza az óvodából. Nem sikerült a rajza, és úgy érezte, mindenki jobban rajzol nála. Bundás ezt megérezte, odabújt hozzá, és megnyalta a kezét. Tomika elmosolyodott, és megsimogatta Bundás fejét. “Te mindig felvidítasz engem!” – mondta. Réka is odament hozzájuk, és így hárman ölelték át egymást. Ekkor Réka rájött, hogy Bundás szeretete mindannyiuk életét szebbé tette.
Egyik este Tomika megkérdezte: “Anya, te is boldogabb vagy, mióta Bundás velünk van?” Réka mosolyogva bólintott. “Igen, kisfiam, Bundás hűsége és szeretete minden nap boldoggá tesz. Ő megtanított nekünk valami nagyon fontos dolgot: hogy a szeretet és a törődés mindig visszatér hozzánk, ha szívből adjuk.”
Így történt, hogy Bundás, a kutya, boldoggá tette anyukát és kisfiát, és minden nap megtöltötte a házat nevetéssel, barátsággal és szeretettel.
Hát így volt, igaz volt, mese volt! Talán igaz sem volt, de olyan jó volt elhinni, hogy a szeretet mindent szebbé tesz.
