Mici egy szép tavaszi reggelen útra kel. A nap éppen felkelt, a madarak csicsergése betöltötte a kis falusi ház ablakát. Mici, a kedves kis egérlány, izgatottan nyújtózott az ágyában, hiszen tudta, hogy ma valami különleges fog történni. Felkapta a piros kendőjét, megfésülte a bajuszát, és elindult a falu felé, hogy megnézze, mi újság a nagyvilágban.
Mici séta közben észrevette, hogy a templomtorony felől furcsa csend árad. Az édesanyja mindig azt mondta, a harang hangja nélkül olyan a falu, mint egy álmos macska, aki elfelejtett dorombolni. Ez a reggel viszont más volt: semmi csilingelés, semmi zengő hang.
A harang eltűnésének első jelei a faluban gyorsan elterjedtek. A falusiak tanácstalanul gyülekeztek a templom körül. „Hol van a harang?” kérdezte a pék, miközben a lisztes kezével a homlokát törölte. „Nem tudom, én hajnalban még hallottam,” válaszolta a postás bácsi, és aggódva nézett felfelé az üres harangtoronyra.
Mici kíváncsi lett, elhatározta, utánajár a dolognak. Ahogy a templomkert felé vette az irányt, összefutott a kíváncsi szomszéd kismacskával, Cirmivel. „Mici, te is hallottad, hogy eltűnt a harang?” kérdezte Cirmit. „Persze, és most megpróbálom kideríteni, mi történt vele. Velem tartasz?” kérdezte Mici. „Hát persze!” dorombolta a kismacska, és már pattant is utána.
Nyomozás a templomkertben következett, ahol rejtélyes lábnyomokat találtak a harmatos fűben. „Nézd csak, ezek nem madárnyomok!” suttogta Cirmit. „Valaki járt itt éjszaka,” mondta Mici, és közelebb hajolt a földhöz. „Lehet, hogy a harangot elvitte valaki?” „Nem tudom, de derítsük ki,” felelte a kismacska.
Segítségkéréshez fordultak, így Mici barátai is csatlakoztak a kereséshez. Jött a bölcs bagoly, a bátor nyúl, sőt még a vidám sündisznó is, aki mindig hozott egy kis lekvárt útravalónak. „Együtt biztosan megtaláljuk!” mondta a bagoly, és mindannyian nekivágtak a templomkert szélén futó, keskeny ösvénynek.
Az erdei ösvényen titokzatos nyom vezetett tovább. Mindenki izgatottan figyelte, ahogy az apró lábnyomok egyenesen bevezettek a sűrű bokrok közé. „Csendben!” intette a bagoly, „Hátha itt bujkál a harang tolvaja!” A sűrűben valami fényes villant meg. „Az ott! A harang!” kiáltott fel Cirmit, és mindenki odasietett.
Mici felfedezi a harang búvóhelyének nyomát, és óvatosan közelebb lépett. Egy kis mókus sírdogált a harang mellett. „Bocsánatot kérek, csak kölcsön akartam venni a harangot, hogy meglepjem a barátaimat egy ünnepségen,” pityeregte. Mici megsimogatta a mókus fejét. „Baj nincs, de tudnod kell, a harang mindannyiunké. Ha szeretnéd, szívesen segítünk neked ünnepelni, de a harangot vissza kell vinnünk a faluba,” mondta kedvesen.
A falu ünnepel: a harang visszatér és mindenki örül. Mindenki összegyűlt a templom előtt, ahol a harang újra a helyére került. A harang hangja messzire szállt, és minden szív megmelegedett tőle. Mici, Cirmit és barátaik vidáman csatlakoztak az ünnepléshez, a mókus pedig boldogan nézte, ahogy mindenki örül. A falusiak hálásak voltak Micinek, aki segített megtalálni a harangot, de még inkább azért, mert bebizonyította: a szeretet és a jóság mindig segít, ha együtt dolgozunk.
Így történt, így volt, ez volt a mese! Talán igaz sem volt, de biztosan szép volt. Mici és barátai megtanítottak minket arra, hogy mindig segítőkészek legyünk egymással, szeressünk és törődjünk a többiekkel, és ne feledjük, a legnagyobb örömök közösen születnek.