A szívárnyék titka
Egyszer volt, hol nem volt, egy kedves kis faluban, sűrű erdő szélén, élt egy aprócska barna nyuszi, akit Szellőnek hívtak. Szellő mindig kíváncsi volt a világ titkaira, de a legjobban egy különös dolog foglalkoztatta: a szívárnyék titka.
Mamája egyszer este így mesélt neki erről:
– Tudod, Szellő, minden szívnek van egy árnyéka, ami csak akkor látszik, ha igazán figyelsz. Ez az árnyék a szeretetből, jóságból és segítőkészségből áll. Ha valakinek nagy a szívárnyéka, azt mindenki szereti.
Szellő elgondolkodott ezen. Másnap megkérdezte a bölcs bagolyt is, hogy mit tud a szívárnyékról.
– Ó, kis barátom, – bólogatott a bagoly – a szívárnyék a régi idők óta fontos dolog. Réges-régen az emberek azt mondták, hogy aki jószívű, annak olyan erős szívárnyéka van, hogy megvéd minden bajtól. A falu öregjei szerint a szívárnyék akkor nő, ha segítünk másokon, és mindig igazat mondunk.
Szellő nagyon szerette volna megtudni, hogy neki mekkora a szívárnyéka. Egész nap figyelte magát az árnyékos réten, de semmit sem látott. Kicsit elszomorodott, aztán találkozott barátjával, a kis mókussal.
– Szia, Mogyoró! Te tudod, hogy látható-e a szívárnyék? – kérdezte tőle.
Mogyoró csilingelve nevetett.
– Szerintem a szívárnyék csak akkor látszik, ha igazán szeretsz. Nézd csak, amikor megölellek, nem érzed, hogy valami meleg tölti el a szívedet?
Szellő megölelte Mogyorót, és valóban, melegséget érzett. Úgy döntött, mégis kipróbálja, hogyan lehet növelni a szívárnyékát. Elhatározta, hogy segít mindenkinek, akivel csak találkozik.
Aznap találkozott egy síró őzikével.
– Miért sírsz, őzike? – kérdezte tőle gyengéden.
– Elveszítettem az anyukámat, – szipogta az őzike.
Szellő szólt a bölcs bagolynak, együtt keresték az őzmamát. Mire megtalálták, már besötétedett, de az őzike ragyogó szemmel nézett Szellőre.
– Köszönöm, hogy segítettél! – mondta boldogan.
Szellő szíve megtelt örömmel, és úgy érezte, most talán már tényleg van szívárnyéka. Útközben haza, találkozott a rókával is, aki elmesélte, hogy sokan azt gondolják, a szívárnyék csak mese.
– Tudod, Szellő, néha azt hiszik, hogy csak a legenyhébb lelkeknek van szívárnyéka, de én láttam már szívárnyékot erős farkasokon is, amikor segítettek valakin.
– Akkor ki lehet szívárnyékos? – kérdezte Szellő.
– Akinek szeretet van a szívében, – válaszolta bölcsen a róka.
Ezen az estén Szellő megértette, hogy a szívárnyék nem látható úgy, mint az igazi árnyék a réten, de érezhető minden kedves szóban, ölelésben, segítésben. Ráébredt, hogy a jóság, a szeretet és a türelem mind növeli a szívárnyékot, és egyedivé teszi mindenkiét.
Reggel Szellő ismét kint játszott a mezőn. Találkozott a többiekkel, és elmesélte, mit tanult.
– A szívárnyék titka nem az, hogy látjuk, hanem hogy érezzük! – mondta büszkén.
A barátai mind nevetve bólogattak. Attól a naptól Szellő minden reggel jócselekedettel kezdte a napját, mert tudta, hogy így lesz igazán boldog és szerethető. Mindenki szerette őt a faluban, mert a szívárnyéka melegséget sugárzott, amit mindenki megérzett, ha csak rámosolygott.
Így volt, valódi vagy sem, mindenkinek van szívárnyéka, amit a jó, a szeretet és a segítőkészség növeszt. Aki így él, boldogabbá teszi a világot.
Így volt, úgy volt, vagy talán nem volt, de szép mese volt, s talán igaz is!