Az erdő mélyén, sűrű lombok alatt, számtalan apró állat élt békességben. Itt lakott a barátságos vörös róka is, akit mindenki csak Segítőkész Rókának hívott. Nem volt nagyobb vagy erősebb, mint a többi állat, de szíve tele volt szeretettel és jósággal. A róka mindig vidáman szaladt a fák között, ha valaki kiáltott: „Segítség!”
Egyik reggel, mikor a nap sugarai még éppen csak átszűrődtek a lombok között, a nyuszi kétségbeesetten ugrált a bokrok alatt. „Jaj, jaj, elveszett a répám!” sírdogált. A róka azonnal ott termett, és barátságosan megszólította: „Ne sírj, Nyuszi, segítek megkeresni!” Együtt keresték a répát, bekukkantottak a fűcsomók közé, benéztek a bokrok alá is. Végül a róka észrevett néhány narancssárga foltot a tó partjánál.
„Ide nézz, Nyuszi, ott a répád!” A nyúl boldogan ugrándozni kezdett. „Köszönöm, Róka, nélküled sosem találtam volna meg!” A róka csak mosolygott, és azt mondta: „Szívesen, mindig itt vagyok, ha segítség kell.”
Azon az éjszakán nagy, sötét felhők gyülekeztek az égen, és az erdőben hatalmas vihar tört ki. A kis madarak ijedten rejtőztek az ágak között, de a mókus sehogy sem találta az odvához vezető utat. A róka álmából ébredt a szél süvítésére, és meghallotta a segítségkérő hangokat.
„Róka, elvesztem! Félek!” kiáltotta a mókus. A róka nem habozott, felkelt, és végigvezette a mókust a viharos éjszakában, míg meg nem találták az öreg tölgyet, ahol a mókus lakott. Ott biztonságban voltak, együtt várták meg, míg elállt a vihar. „Köszönöm, Róka, nélküled eláztam volna!” A róka megint csak mosolygott: „Mit ér a barátság, ha nem segítünk egymásnak?”
Nem sokkal később az erdőben újabb gond támadt: egy nagy fa dőlt az ösvényre, elzárva az állatok útját. A róka összegyűjtötte az erdő lakóit. „Ha mindannyian összefogunk,” mondta, „könnyen elmozdíthatjuk a fát.” A medve, a vaddisznó, a borz, sőt még a kisegerek is segítettek. Tolni, húzni kezdték a fatörzset, és hamarosan sikerült szabaddá tenni az utat.
Az állatok ámulva néztek a rókára. „Milyen ügyes vagy, Róka!” mondta a cinege. „Nem vagyok ügyesebb nálatok,” felelte a róka, „csak együtt minden könnyebb!” Az állatok megtanulták, hogy ha összefognak, bármit elérhetnek, és mindig számíthatnak egymásra.
Ahogy telt az idő, a róka híre messze földre eljutott. Minden új állat, aki az erdőbe költözött, hallotta már a rókáról, aki sosem hagyott cserben senkit. Amikor valakinek gondja akadt, mindig a rókához fordultak tanácsért vagy segítségért. A róka sosem panaszkodott, boldog volt, hogy szeretetet és jóságot adhatott.
Egyszer a kis bagoly megkérdezte tőle: „Róka, miért segítesz mindig mindenkinek?” A róka elmosolyodott, és így felelt: „Mert a szeretet és a jóság visszatér hozzánk, és együtt sokkal boldogabb az erdő.”
Azóta is, ha valaki az erdőben bajba kerül, biztos lehet benne, hogy a róka ott terem, és segítő mancsot nyújt. Az állatok megtanulták, hogy mindenki tud segíteni a másikon, nem csak a legerősebbek vagy a legügyesebbek. Így lett a segítőkész róka mindenki példaképe az erdőben, és mindenki szerette, mert szívből adta a jóságot.
Így volt, így volt, igaz volt, vagy talán mese volt – de mindenki tudja, hogy a szeretet és a segítőkészség csodákat tesz!