Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázslatos erdő mélyén egy aprócska faluban egy egészen különleges unikornis, akit Szivárványnak hívtak. Szivárvány nem volt olyan, mint a többi unikornis: a szarvát minden nap más színben tündökölt, és a patái is csillámlottak, mintha ezer kis csillag bújt volna el bennük. De leginkább az álmaiban különbözött mindenkitől, mert Szivárvány nem arról álmodott, hogy hercegnőkkel táncol vagy virágokat fon a sörényébe, hanem valami egészen szokatlanról: arról álmodott, hogy egyszer majd ő lesz az első unikornis a világon, aki megtanul gördeszkázni.
Egy napon, amikor a napfény széles csíkokat festett az erdő talajára, Szivárvány kóborolt a mezőn, és egyszer csak valami furcsa dologra bukkant. Egy deszka volt az, négy görgővel az alján, amit valaki ott felejtett a rét szélén. Szivárvány kíváncsian közelebb lépett, és megszimatolta. „Miféle varázstárgy lehetsz te?” – tűnődött hangosan.
Ekkor egy apró, mókás mókus ugrott elő egy bokorból. „Az egy gördeszka!” – mondta vidáman. „Az emberek ráállnak, és gördülnek vele a földön.” Szivárvány szeme kikerekedett. „Gördülnek? Mint a guruló alma?” A mókus bólintott, majd nevetett: „Pontosan, csak sokkal gyorsabban!”
Szivárványt elvarázsolta a gondolat. Óvatosan ráállt a deszkára, de az kicsúszott alóla, és ő egyenesen belepottyant a puha fűbe. A mókus is odaszaladt hozzá: „Semmi baj, mindenki elesik először. Próbáld újra!” Szivárvány összeszedte a bátorságát, és ismét rálépett. Ezúttal kicsit jobban sikerült, de még mindig imbolygott.
Hamarosan más állatok is csatlakoztak hozzájuk. Ott volt Lili, a kis nyuszi, meg Bendegúz, a bagoly. Mind szurkoltak Szivárványnak, és néha tanácsokat adtak, hogyan tartsa egyensúlyban magát. „Hajlítsd be a térded!” – tanácsolta Lili. „Figyelj az irányokra!” – szólt Bendegúz. Minden nap egy kicsit jobban ment a gördeszkázás, és egyre többen nézték, ahogy Szivárvány próbálkozik.
De nem mindenki örült Szivárvány különös álmának. Az öreg Bölcs Unikornis, aki mindig rendet szeretett, aggódva nézte a próbálkozásokat. „Nem való ez unikornisnak!” – mondta fejcsóválva. „Mi sosem gördeszkáztunk, ez veszélyes.” Szivárvány elszomorodott, de barátai bátorították. „Te vagy az első, aki ilyet próbál!” – mondta Lili. „Ez csodálatos!”
Egy napon hír jött, hogy a közeli nagyvárosban rendeznek egy hatalmas bemutatót, ahova bárki eljöhet megmutatni, mit tud. Szivárvány szíve hevesen dobogott. „Elmegyek, és megmutatom, hogy az unikornisok is tudnak gördeszkázni!” Barátai mind vele tartottak. A nagyváros csodaszép volt, sok-sok ember és állat gyűlt össze. Mindenki kíváncsian figyelte, ki lép fel.
Amikor Szivárvány következett, a közönség először meghökkent. „Egy unikornis a gördeszkán?” – súgták egymásnak. De amint Szivárvány elindult a pályán, mindenki elnémult. Szivárvány egyre bátrabban, egyre ügyesebben gurult, néha még apró trükköket is bemutatott. Csillámló patái fénylettek, a szarvában hét szín táncolt. Amikor leugrott a deszkáról, a közönség tapsviharban tört ki.
A végén odalépett hozzá az öreg Bölcs Unikornis is. „Tévedtem, Szivárvány” – mondta kedvesen. „Bátor voltál, és megmutattad, hogy érdemes álmodni, még akkor is, ha az mások szerint furcsa. Büszkék vagyunk rád!”
Szivárvány boldogan nézett barátaira. Tudta, hogy soha nem adta volna fel, ha ők nincsenek mellette. Azóta az erdő minden lakója büszkén mesélte mindenkinek: náluk él a világ első gördeszkázó unikornisa.
Ez a mese megtanít arra, hogy merjünk olyat álmodni, ami másoknak szokatlan, és ne féljünk kipróbálni új dolgokat. A szeretet, a barátság és a kitartás segít abban, hogy a legmerészebb álmok is valóra váljanak.
Így volt, igaz volt, tán igaz sem volt, de ilyen szép tündérmese volt!