Az unikornis különös problémája: a véget nem érő csuklás
Messze-messze, túl az Óperenciás-tengeren, egy varázslatos erdő közepén élt egy unikornis, akit Hajnalkának hívtak. Hajnalkának gyönyörű, fénylő bundája volt, a sörénye szivárvány színekben játszott, és a szarva mindig csillogott, akárcsak a harmatcseppek reggelente. Mégis, Hajnalkának volt egy különös problémája, ami miatt sokszor elszomorodott: sosem tudott abbahagyni a csuklást.
Amikor reggel felébredt, már csuklott. Amikor játszani indult a tisztásra, akkor is csuklott. Még a pillangók is összerezzentek a hirtelen csuklástól, és néha, amikor Hajnalkának nagyon erős csuklása volt, a paták alatt megremegett a fű.
Egy nap, amikor a napfény átszűrődött a fák lombjai között, Hajnalkának hatalmasat csuklott, és a közeli bokorból előugrott egy őzike. – Jaj, Hajnalkám, miért csuklasz ennyit? – kérdezte aggódva az őzike.
– Nem tudom, Otti – válaszolta az unikornis. – Próbáltam visszatartani a lélegzetem, ittam sok vizet, de semmi sem segít!
Hogyan reagáltak az erdő lakói a furcsa jelenségre
Az erdő lakói először nagyon meglepődtek. A mókusok tanácskoztak a fákon, a sünik összegyűltek a bokrok alatt, és mindenki arról suttogott, mi történhetett Hajnalkával. Volt, aki félt, hogy valami varázslat szállt rá, mások szerint egyszerűen csak túl sok nevetett az utóbbi időben.
Egyik nap a bagoly, aki mindent tudott az erdőben, így szólt a többi állathoz: – Ne bántsátok Hajnalkát a csuklása miatt! Inkább segítsünk neki! Hiszen ő mindig kedves volt mindannyiunkkal, most rajtunk a sor, hogy jót tegyünk vele.
Barátság és segítség: ki próbálta megoldani a csuklást
Először a nyuszi, Fülöp próbált segíteni. – Próbáld meg, hogy háromszor ugorj hátra, majd mondj egy varázsszót! – indítványozta.
Hajnalka hátraugrált, és közben csuklott egyet-egyet. – Eperhab! – mondta ki a varázsszót, de a csuklás maradt.
Ezután a teknős, Tivadar azt javasolta, hogy hajoljon le, igyon meg egy korty vizet a patakból fejjel lefelé. Hajnalka ügyetlenkedve, de megpróbálta, ám a csuklás nem szűnt meg.
– Talán valami ijesztőre van szükséged! – mondta a kisróka. Egy bokorból váratlanul előugrott, hogy megijessze Hajnalkát, de az unikornis csak kuncogni kezdett, és tovább csuklott.
Az unikornis kalandos útja a gyógyulás felé
Hajnalka ekkor úgy döntött, maga indul el megkeresni a csuklás ellenszerét. Bátor volt, hiszen sosem hagyta még el az erdőt. Elköszönt a barátaitól, és megígérte: visszatér, amint megtalálja a megoldást.
Ahogy haladt az ösvényen, találkozott egy bölcs tündérrel, aki épp virágokat szedett az erdő szélén. – Kedves Hajnalka, miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte a tündér.
Hajnalka elmesélte a különös csuklását, és hogy mennyi minden próbált már ki.
A tündér elmosolyodott és megsimogatta az unikornis pofiját. – Néha a csuklás csak azért jön, mert valami nagyon nyomja a szíved. Gondolkodtál már azon, hogy valakinek elmondod, ha valami bánt?
Ekkor Hajnalka rájött, hogy tényleg aggódik, hiszen félt, hogy barátai kinevetik vagy nem szeretik majd a csuklása miatt. Könnyes szemmel bevallotta ezt a tündérnek.
A tündér átölelte Hajnalkát. – Soha ne félj attól, hogy mások mit gondolnak! A barátok akkor is szeretnek, ha különleges vagy.
Hajnalkát melegség öntötte el, és ahogy a tündérrel beszélgetett, egyszer csak észrevette, hogy már régóta nem csuklott. Boldogan búcsúzott el, és szaladt vissza az erdőbe.
Mit tanulhattunk az unikornis csuklásából?
Mikor visszaért, mindenki örömmel fogadta. Elmesélte, mi történt a tündérrel, és hogy a csuklás akkor tűnt el, mikor már nem félt megosztani az érzéseit. Az erdő minden lakója megértette: a szeretet, a barátság és az őszinteség fontosabb, mint a legkülönösebb csuklás is a világon.
Így történt, hogy Hajnalkának már nem kellett titkolnia a félelmeit. Tudta, hogy a barátai mindig mellette állnak.
Ez így volt, igaz is, mese is. Talán nem is történt meg, de jó volt elmesélni!