Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves, barna bundás kutya, akit Bodzinak hívtak. Bodzi a Tóth család hűséges négylábú társa volt, aki minden reggel elsőként ébredt, és farkát csóválva köszöntötte a családtagokat. A ház mindig vidámabb lett, amikor Bodzi ott ugrándozott körülöttük. Egy szép tavaszi reggelen azonban valami különös dolog történt.
Bodzi éppen a kertben szaglászott, amikor a kerítés alján egy kis lyukat észrevett. Kíváncsisága nem hagyta nyugodni, így – egy hirtelen ötlettől vezérelve – bedugta az orrát, majd átbújt a lyukon. El sem búcsúzott senkitől, csak ment előre, mert meglátta a szomszéd utcában sétáló kis cicát, aki vidáman integetett neki a farkával.
Ahogy Bodzi elhagyta az otthonát, a család még mit sem sejtett. Csak délután vették észre, hogy a kutya sehol sincs. „Hol lehet Bodzi? – kérdezte aggódva Panka, a legkisebb lány. – Talán elbújt a bokor mögé!” Az egész család keresni kezdte a kutyát: bejárták a kert minden zegzugát, kimentek az utcára, és közben egyre csak kiabálták: „Bodzi, Bodzi, hol vagy?”
Közben Bodzi új illatokat követve bejutott a közeli parkba. Ott találkozott egy idős bácsival, aki a padon üldögélt, egy zacskóban pogácsát szorongatva. „Szia, kis barátom!” – köszönt rá a bácsi. – „Elvesztél?” Bodzi közelebb ment, s engedte, hogy a bácsi megsimogassa a fejét. A bácsi elővett egy pogácsát, és óvatosan Bodzi elé tette. „Biztos hazavárnak téged” – mondta mosolyogva. Bodzi evett egy falatot, de aztán tovább szimatolt, mert még mindig nem érezte magát otthon.
Ezalatt Panka és a testvérei plakátokat ragasztottak ki a környéken, rajtuk Bodzi képe és a telefonszám. Az emberek kedvesen segítettek: „Láttam egy barna kutyust a parkban!” – mondta a zöldséges néni. Panka hirtelen nagyon reménykedni kezdett.
Bodzi a parkból egyenesen a városba szaladt, ahol sok zaj, autó és idegen illat fogadta. Egy kisfiú, aki épp a játszótérről tartott haza, megpillantotta a szomorú szemű kutyát. „Anya, nézd, egy kutyus! Segíthetünk neki?” Az anyuka megsimogatta Bodzi fejét és megnézte a nyakörvét. „Nézd, itt egy cím! Hazavihetjük?” – kérdezte a kisfiú.
A kisfiú és anyukája elindultak Bodzival a Tóth család háza felé. Közben Bodzi felismerte a környéket, és boldogan húzni kezdte őket, hogy mutassa az utat. Kisvártatva megálltak a Tóthék házánál, ahol Panka éppen az udvaron állt. „Bodzi!” – kiáltotta Panka, s a kutya nagyokat ugrálva rohant felé. A család örömteli kacagással ölelte körül Bodzit, aki boldogan csóválta a farkát.
„Köszönjük, hogy visszahoztátok!” – mondta Panka anyukája a kisfiúnak és az anyukájának. „Nagyon aggódtunk érte.” A kisfiú elmosolyodott, és megsimogatta Bodzi fejét: „Vigyázzatok rá!”
Aznap este a család Bodzit a kedvenc plédjével takarta be, és mindannyian megsimogatták. Bodzi elalvás előtt még egy utolsó boldog vakkantással jelezte: „Itt vagyok, itthon vagyok, és szeretlek benneteket.”
Így történt Bodzi kalandja, aki eltévedt, de végül a szeretet és a segítőkész emberek révén hazatalált. Mert ha jószívűek vagyunk egymáshoz, és segítünk, amikor csak tudunk, akkor még a legnagyobb bajban is megtalálhatjuk az utat haza.
Így volt, így nem volt, volt egyszer egy ilyen mese!