Egyszer régen, egy csillogó vizű, békés tavacska partján egy különleges kis béka látta meg a napvilágot. Minden más béka ugyanúgy ugrott, ugyanúgy brekegett, de ez a béka, akit Bencének hívtak, már a legelső percben mosolygott. Az anyukája csodálkozva nézte: „Bence, igazán különös vagy! Minden béka csak brekeg, te pedig mosolyogsz is közben!”
A napocska melegen sütött, a víz fodrozódott, és Bence szíve tele volt örömmel. Ahogy ugrándozott a sás között, mindenki észrevette az ő kedves, mosolygós arcát. A kishalak kíváncsian bámulták: „Nézd, ez a béka mindig mosolyog!”, súgták egymásnak.
A tó lakói először nem tudták, mit gondoljanak. A mogorva teknősbéka, Tóni odacsúszott hozzá, és megkérdezte: „Miért mosolyogsz folyton, te kis béka?” Bence vidáman válaszolt: „Mert minden olyan szép körülöttünk! A víz csillog, a szél susog, és barátok vesznek körül.”
A kis pontyok is odagurultak Bencéhez: „Ugye, téged sosem bánt semmi?” Bence csak nevetett: „Időnként megijedek, ha nagy madár árnyéka suhan a vízen, de utána mindig találok valami szépet – egy új virágot, egy kedves csigát vagy egy színes kavicsot.”
Volt azonban egy másik béka is a tóban, Lilla, akit gyakran szomorúnak láttak a többiek. Lilla nem értette, hogyan lehet valaki mindig vidám. Egy napon félénken odament Bencéhez: „Neked sosem rossz a kedved?” – kérdezte halkan.
Bence elmosolyodott, és így felelt: „Néha nekem is van rossz napom. De ilyenkor is próbálok valami apróságon örülni. Ha mosolygok, valahogy könnyebb lesz a szívem.” Lilla elgondolkodott. „Ez érdekes… Megtanítanál mosolyogni?” – kérte. Bence örömmel bólogatott, és a két kis béka együtt kezdett játszani.
Nem telt el sok idő, és Lilla arcán is gyakran ott ragyogott a mosoly. Egy nap aztán hatalmas vihar kerekedett. A tó lakói ijedten bújtak össze a nád között. Lilla remegett a félelemtől, de Bence csak annyit mondott: „Fogd meg a kezem, együtt minden könnyebb!” A vihar elvonult, az ég kitisztult, és a békák bátorsága elnyerte a tó lakóinak csodálatát.
Ezután a kis béka mosolya valahogy átragadt mindenkire. A nádi rigó, aki mindig csak morcosan csipogott, most dallal köszöntötte a napot. Az ősz hínárosban játszó kis halak is gyakran mosolyogtak egymásra. Még Tóni bácsi, a teknős is egyre többször rándította mosolyra a szája szélét.
A tóban mindenki boldogabbnak tűnt. Az állatok megtanulták, hogy a mosoly nem csak a szájunkat, hanem a szívünket is felvidítja. Bence pedig tudta: a világ sokkal szebb, ha szeretettel, kedvességgel és mosollyal nézünk rá.
Egy nap a tóparton összegyűlt mindenki, és nagy ünnepséget rendeztek Bence tiszteletére. Lilla így szólt: „Köszönjük, hogy megtanítottál minket mosolyogni, Bence!” A kis béka csak nevetett, és körbenézett a barátaira. „Én is tőletek tanultam sok mindent. Együtt minden szebb és könnyebb!”
Azóta, ha valaki a tó felé jár, mindig hallhatja a vidám nevetést, és láthatja, hogy a tó lakói mosolyognak egymásra. Mert már mindenki tudja: a mosoly olyan, mint a napsugár – boldoggá tesz minket és másokat is.
Hát így történt, így igaz, ilyen volt ez a mese! Mert a szeretet, a jóság és egy kedves mosoly néha csodákra képes.
