A hópehely hercegnője: mese és valóság határán
Hol volt, hol nem volt, az üveghegyeken is túl, a kék hegyek között, élt egy kicsi királyságban a hópehely hercegnője, Lili. Ő volt a leghidegebb téli napok leánya, aki úgy született, hogy egy csillagfényes éjjelen hópelyhek hullottak az ablakába, s reggelre ott feküdt a bölcsőben: pici, mint egy rózsabimbó, fehér bőrrel, hamvas hajjal, akárcsak a hópelyhek.
Lili nagyon szerette a telet. Amikor először kimerészkedett a palotaból, a kisgyerekekkel együtt szánkózott, hóembert épített, és kedvesen kacagott. A szívében sosem fázott, mert az anyukája megtanította: „A szeretet melege minden fagyot felolvaszt.” Lili hitt ebben, és minden nap egyre bátrabb, nyitottabb és kedvesebb lett.
Egy nap azonban, mikor a tél már régóta uralkodott, Lili észrevette, hogy a falu lakói egyre szomorúbbak. A hópelyhek gyönyörűen táncoltak, de a gyerekek már vágytak a virágokra, a zöld fűre. Az emberek fázósan húzták össze a kabátjukat, és egyre kevesebbet mosolyogtak. Lili érezte, hogy valamit tennie kell.
– Vajon hogy lehetne visszacsalogatni a mosolyt az arcokra? – tűnődött hangosan.
A hópelyhek suttogva válaszoltak:
– Vigyél melegséget a faluba! Hisz te vagy a hópehely hercegnője, a szívedben ott él a szeretet!
Lili elhatározta, hogy ajándékot készít mindenkinek. Minden este titokban készített valami apróságot: egy meleg sálat, egy kedves rajzot, egy tündöklő hópelyhet papírból. Hajnalban az ajtók elé tette ezeket, hogy mosolyt csaljon az emberek arcára.
Egy reggel a kis Peti így szólt az anyukájának:
– Nézd, anya! Valaki meleg kesztyűt hagyott nekem az ajtóban!
Az anyukája mosolygott:
– Biztos a hópehely hercegnője volt. Tudja, hogy fázni nem jó, de adni mindig boldogság.
Peti egész nap boldog volt. Játszott a hóban, és amikor egy fázós kismadarat látott, azonnal adott neki morzsát.
Lili örömmel figyelte, hogy az ajándékokkal egyre több mosoly születik. A falu népe újra nevetett, együtt szánkóztak, hógolyóztak. Egyik este egy öreg néni találkozott Lili hercegnővel a palota kertjében:
– Te vagy az, igaz? Te hozod a meleget mindannyiunknak.
Lili elpirult.
– Csak egy aprócska ajándék mindenkinek. De azt anyukám tanította: „Ha adsz a szívedből, az egész világ ragyogni kezd.”
Az öreg néni megsimogatta Lili fejét, és azt mondta:
– A szeretet hópelyhe könnyű, de a világon a legnagyobb kincs.
Így telt a tél, s Lili minden nap figyelte, hol segíthet. Ha valaki elcsüggedt, odament, és mesét mondott neki, vagy egyszerűen csak megfogta a kezét. A falu lassan megtanulta: a jóság olyan, mint a hópehely – kicsi, puha, de együtt csodát tesznek.
A tavasz első napján, mikor az első ibolya kibújt a hó alól, Lili megölelte a természetet:
– Köszönöm, tél, hogy megtanítottál adni és szeretni! – suttogta.
A falu lakói sosem felejtették el a hópehely hercegnőjét. Minden télen, amikor esni kezdett a hó, mosolyogva ölelték meg egymást, és emlékeztek rá: ha adunk, szeretünk, akkor a leghidegebb tél is meleggé válik.
Hiszen a hópehely nem csak egy jégszilánk: benne van minden szeretet, amit adni tudunk egymásnak.
Így volt, úgy volt, lehet, hogy nem is volt – de a szeretet és a jóság mindig igaz történet!
A hópehely motívuma ebben a mesében nem csak a telet, hanem a tisztaságot, a törékenységet is jelképezi. Mint a hópelyhek, mindannyian aprók vagyunk, de ha összefogunk, hegyeket mozdíthatunk meg. Lili hercegnő története arra tanít, hogy a szeretet, a kedvesség és az önzetlenség minden sötétséget, hideget képes elűzni, s hogy néha egy apró ajándék vagy figyelmesség is elég ahhoz, hogy boldoggá tegyünk valakit.
Így volt, úgy volt, lehet, hogy nem is volt – de a jóság és a szeretet ereje örökké igaz marad!
