Az aranyhíd hercegnője: Egy legendás történet kezdete
Egyszer réges-régen, egy nagy, kék vizű folyó két partján terült el a Királyok Völgye. A völgyben játszadozó madarak dala messze csendült, és minden szív örült. Itt lakott a kedves Lilla hercegnő, akinek csengő nevetése betöltötte a kastély minden zugát. Lilla kíváncsi volt a világra, és mindig vágyott arra, hogy megtudja, honnan ered az a gyönyörű aranyhíd, amely esténként a folyó felett ragyogott, amikor a nap lebukott a dombok mögött.
Egy este Lilla az ablaknál ült, és a folyót figyelte. Ekkor megszólalt a dajkája, Zsófi néni. “Lilla, tudod, mit mondanak az öregek? Azt, hogy a folyó titkokat rejt, és az aranyhíd csak azoknak mutatja meg magát, akiknek tiszta a szívük.” Lilla szeme felcsillant. “Egyszer biztosan átkelek azon a hídon!” mondta elszántan. Zsófi néni csak mosolygott, s betakargatta a hercegnőt.
A folyó titka: hogyan született az aranyhíd?
Másnap hajnalban Lilla kiosont a kastélyból. A parton egy idős halász, Benedek bácsi ült, és a hálóját javította. “Szép napot, Lilla kisasszony!” köszönt rá kedvesen. “Benedek bácsi, elárulná, honnan van az aranyhíd?” kérdezte izgatottan a hercegnő. Az öreg elgondolkodott. “A legenda szerint a folyó tündére minden este aranyhidal épít, hogy a jó lelkek hazataláljanak. De csak az láthatja, aki másoknak is örömet szerez.”
Lilla eltűnődött, vajon hogyan lehetne örömet szerezni másoknak. Útja során találkozott egy síró kisfiúval, akinek elveszett a labdája a folyóban. Lilla gondolkodás nélkül segített megkeresni, s végül együtt megtalálták a labdát. A fiú arca felderült, s Lilla boldog lett, hogy segíthetett.
A hercegnő útja: bátorság és önfelfedezés
Ahogy telt az idő, Lilla minden nap tett valami jót. Segített a szolgálóknak, meglocsolta a virágokat az udvari kertben, s még egy kóbor kismacskát is hazavitt, hogy gondoskodjon róla. A nép szerette és tisztelte a jóságáért. Egy este, amikor a nap már lemenőben volt, Lilla úgy érezte, készen áll, hogy megkeresse az aranyhíd valódi titkát.
Kis batyut csomagolt, s elindult a folyóhoz. A víz tükrében aranyszínű fény játszott. Egyszer csak egy kedves hang szólalt meg a nádasból: “Lilla, csak az léphet az aranyhídra, aki nem fél szeretni és megbocsátani.” A hercegnő körbenézett, s egy tündér jelent meg előtte, haja szikrázó fényben úszott. “Én bátor vagyok, és szeretettel vagyok mindenki iránt!” válaszolta Lilla. A tündér elmosolyodott, s integetett a folyó felé.
Barátságok és árulások a királyi udvarban
De a palotában nem mindenki örült Lilla jóságának. Ott volt Petra, az udvarhölgy, aki féltékeny volt Lilla kedvességére. Egy nap, amikor Lilla segített a kertésznek, Petra odament. “Miért fárasztod magad ilyen apróságokkal?” kérdezte gúnyosan. Lilla azonban csak mosolygott. “Egy kis jóság sosem hiábavaló, Petra.” Petra sértődötten elvonult, de szívében érezte, talán neki is jót tenne, ha segítene másokon.
Később, amikor a palota nagy ünnepet tartott, Lilla meghívta Petrát is, hogy táncoljon vele. Petra először visszautasította, de aztán mégis elfogadta a meghívást. Tánc közben ráeszmélt, hogy Lilla barátsága mindennél többet ér.
A végső próbatétel: az aranyhíd választása
Egy este, amikor a nap már a folyó fölé hajolt, Lilla újra elment a partra. A víz aranyhíddá vált, s a tündér ismét megjelent előtte. “Most átléphetsz a hídon, mert bebizonyítottad, hogy a szeretet és a jóság soha nem fogy el.” Lilla lépett egyet, s a híd minden lépésnél erősebb lett. Átért a túlpartra, ahol a tündér várta őt.
“Lilla, most már tudod, hogy az igazi aranyhíd a szívek között épül. Mindig lesz út ahhoz, akit szeretsz, ha jóság vezérel.” Lilla boldogan visszatért a palotába, és mindenki örült, amikor elmesélte a történetét.
Így volt, így nem volt, ez volt az aranyhíd hercegnőjének meséje. S hogy mit tanulhatunk belőle? Mindig legyetek jók, segítőkészek egymással, s a szeretet hídja minden ajtót megnyit majd előttetek. Ez volt, vagy nem volt, mindegy is – a szeretet meséje mindig igaz.
