A kristályerdő titokzatos világában minden fa, bokor és fűszál ragyogott, mintha ezer és ezer pici csillag bújt volna meg közöttük. Amikor a reggeli napfény átszűrődött az ágak között, a levegő megtelt színes szikrákkal, akár egy varázslatos álomban. A madarak dala különös hangon csengett, mintha apró harangocskák muzsikálnának, és a patak vize is úgy csörgedezett, mintha kristályok kopogtak volna egymáshoz.
Az erdő közepén, egy fénylő tisztás szélén állt egy kicsiny palota, amit ágas-bogas ezüstfák védtek. Ott élt a király és a királyné, akiknek szívéből soha el nem fogyott a szeretet. Sokáig vártak arra, hogy gyermekük szülessen, míg egy éjjel, amikor a hold különösen fényesen ragyogott, végre megszületett kislányuk, Lilla. Az erdő lakói mind eljöttek, hogy lássák a hercegnőt, akinek szeme a legfényesebb kristályoknál is ragyogóbb volt.
A szülők meséltek Lillának a család titkos örökségéről. „Kislányom,” mondta a királyné, „a kristályerdő minden titka a szívedben él majd. De csak az lehet igazi hercegnő, aki szereti és védi az erdő minden lakóját.” Lilla nagyot sóhajtott. „Leszek én szeretetteljes és bátor is!” – ígérte.
Egy napon, amikor Lilla hét éves lett, elhatározta, hogy felfedezi az erdőt egészen a legmélyéig. Ahogy lépkedett a puha mohán, egyszer csak csillanást látott a bokrok között. Közelebb ment, és egy pici, áttetsző lényt pillantott meg. „Szia, én vagyok Mizu, a kristálymanó!” – kiáltotta az apró teremtmény. „Szia, Mizu! Én Lilla vagyok, a hercegnő!” – felelte Lilla csodálkozva.
Mizu körbevezette Lillát a kristálylények titkos ösvényein. Megmutatta neki a csillámpillangókat, akik szárnyaikkal puha fényt hintettek a virágokra, és elvitte a nagy kristálybarlanghoz, ahol az erdő legöregebb lakói, az Ezüstcsiga család lakott. „Nézd csak, Lilla, az összetartás mindenkin segít” – mondta Mizu, miközben a csigaapó és a csigaanyó együtt húzták ki a ragacsban ragadt csigagyereket.
Ám az erdő mélyén nem minden volt csupa jóság és szépség. Egy nap sűrű, sötét köd ereszkedett a fák közé, és a kristályok fénye halványulni kezdett. Az állatok félve bújtak össze, mert tudták, hogy a nagy kristálymedve, aki egykor az erdő védelmezője volt, most álmában elvesztette szívének fényét, és haragossá vált.
„Segíts nekünk, Lilla!” – könyörgött Mizu. „Csak te tudod visszahozni a fényt a medve szívébe.” Lilla bátor volt, de félt is egy kicsit. „Elmegyek a barlangjához, de csak ha velem tartasz, Mizu!” – mondta határozottan. „Veled megyek, nem hagylak egyedül!” – felelte a manó.
Ahogy közelítettek a barlanghoz, Lilla szíve hevesen vert. Beléptek a sötétbe, és a medve hatalmas, fénytelen szemei rájuk szegeződtek. „Menjetek innen!” – morogta a medve. Lilla azonban nem futott el. „Nem bántani jöttem, hanem segíteni!” – mondta, és óvatosan nyújtotta kezét a medve felé.
A medve szíve kemény volt, mint a kő, de Lilla kedves szavai és bátor szíve lassan megolvasztotta a jeges burkot. „Mi hiányzik a szívedből, medve?” – kérdezte halkan. „A szeretet és a barátság” – suttogta a medve bánatosan. Lilla átölelte őt, és az ölelésben a kristályok újra felragyogtak, a köd felszállt, a fény visszatért az erdőbe.
A kristályerdő lakói ünnepeltek. „Lilla, te vagy a mi igazi hercegnőnk!” – kiáltották boldogan. Lilla mosolyogva nézett körül, és tudta, hogy mostantól mindig vigyáz az erdőre és annak minden lakójára.
Így volt, úgy volt, talán igaz sem volt, de a szeretet, a bátorság és a jóság mindig fényt hoz a szívekbe.
